Most, hogy végre magunk mögött hagytuk a forró, fülledt nyarat, és már sokkal emberibb a hőmérséklet, lezajlottak a frontok is (halleluja!) és megérkeztek az igazi borongós, ködös, szürke őszi napok (amik személy szerint a kedvenceim), végre elérkezettnek érzem az időt ahhoz, hogy ehhez a hangulathoz leginkább passzoló olvasmányokra koncentráljak. A kezdeti felhozatal most üdítően széleskörűre sikerült, annak ellenére is, hogy a legtöbb egy kiadó keze alól került ki, ám ez ne tántorítson el senkit, mert egytől-egyik tökéletes példa arra, ha ebben a hűvösebb évszakban egy jó kis borzongásra vágynál.
Kellemes felüdülést jelent Edward Ashton jelenléte a sci-fi irodalomban, amolyan intelligensen szórakoztató író, aki könnyed stílusával, humorával teszi olvasmányossá műveit, de közben nem feledkezik meg a műfaj tudományos oldaláról sem. Az Antianyag blues két év elteltével veszi fel ismét Mickey történetének fonalát, aki a terraformáló hajó eldobhatójaként volt jelen a küldetés során, akinek munkája abból állt, hogy halálos bevetéseken oldjon meg dolgokat, hiszen halála után klónozás segítségével visszahozták emlékeivel feltöltött másolatát. Manapság már viszont egyszerű telepesként tengeti mindennapjait, de hiába, a vér nem válik vízzé, és amikor a kolónia túlélése lesz a cél, újfent szükség lesz a szolgálatára. Persze, nem mellékesen a bonyodalmat saját magának köszönheti, így tulajdonképpen bőrének mentése érdekében vállalja a kockázatot.
★★★★★
Na, hát valahogy így kell egy második részt megírni: ugyanazzal a sémával, csak egy kicsit máshogy fűszerezve, a tökéletes harmóniát meghagyva. Míg az első részben a múltbeli események kerültek felvázolásra, illetve a halhatatlanság körüli filozofikus gondolatot kötötték le főhősünk szabad perceit, itt a terraformálás alatt álló bolygót tárja elénk jobban és ismerteti meg velünk, valamint az egyes fajok közötti kapcsolatokat boncolgatja. Fordulatokban most sincs hiány, viszont sokkal több a kalandozás és az akció így, hogy távolabbi, eddig felfedezetlen területekre is elkalauzol minket.
Az élvezeti faktor továbbra is maximum fokozaton dübörög, néha pedig nem is szükségeltetik több, továbbra is tökéletes levezetés lehet egy-egy- fajsúlyosabb mű után, vagy éppen ráhangolódás gyanánt.
A duológia, ha minden igaz, ezzel a résszel lezárult, ám az író nyilatkozata szerint a kérdés nyitott, folytatódik-e a későbbiek során Mickey története, szerintem rengeteg a potenciál benne, még így is, hogy minden rész kellőképpen megállja a helyét, hiányérzet nélkül.
Ha körvonalazni szeretném, mit jelent egy jó szórakoztató sci-fi, biztos, hogy a Mickey7-t is felhoznám példaként.
A klónozás témakörére épült történetben tanúi lehetünk annak, hogyan próbál terraformálni az emberiség egy zord helyen, őshonos állatokkal körülvéve, egyre nehezebb körülmények közepette. A veszélyes, vagy biztos halállal járó küldetéseket Mickey7 végzi, aki munkaköre szerint eldobható, vagyis halála után ő az egyetlen, aki új testben, az emlékeit visszakapva folytathatja küldetését. A számításba viszont hiba csúszik, főhősünket halottnak hiszik, és mire visszatér a bázisra, klónja már átvette a helyét, a kettőződés pedig egy olyan helyen, ahol egyre kevesebb az ellátmány, nos, finoman szólva nem megengedhető, így főhősünknek rejtve kell maradnia, ami megannyi bonyodalmat sző.
A szarkasztikus humorral fűszerezett jelenetek adják a regény sava-borsát, amelyekkel főhősünk a lehetetlennek látszó helyzetekből menti ki magát, hogy aztán tovább folytassa a fordulatokkal tűzdelt cselekményt. Nincsenek komoly és bonyolult tudományos fejtegetések, ugyanakkor a műfajt kedvelőkről sem feledkezik meg, nem koncentrálódik kizárólag csak az adott kolónia köré, kitekintést nyerhetünk korábbi kolóniákra, egyfajta érdekes történelmi leckékként, ki hogyan bukott el az idők folyamán. Ráadásul még belekóstol a halhatatlanság filozófiai kérdéskörébe, illetve az emberiség más fajokhoz való viszonyulását is fejtegeti, árnyalva a könnyed hangvételt, ám semmiféleképpen sem beárnyékolva velük az eseményeket. Nekem leginkább ezek a kicsit mélyebb tartalmak tették igazán élvezetessé a regényt, amelyek láthatólag semmit sem adtak hozzá a történethez, igazából viszont ezektől vált különlegessé az egész.
Stílusa leginkább Scalzit idézi, a legutóbbi regénye után olvasva még jobban érzékelhető ez a hasonlóság, mindketten okosan próbálnak szórakoztatni, nem elbagatellizálva a szereplőket, vagy magát a sci-fi alapokat.
Bár a könyv önmagában is megállja a helyét, jövőre érkezik a folytatás magyarul is, kíváncsi leszek, méltó tud-e lenni hozzá, tudja-e magasabb szintre emelni a történetet, vagy csupán elidőzik még egy kicsit ebben a kialakult helyzetben, mondhatni a bevált recepten.
