Vannak azok a könyvek, amelyeknél mindegy milyen körülmények közepette, boldogan vagy fáradtan, délelőtt, délután vagy este, egyedül vagy társaságban, de elkezded olvasni és már az első mondattól kezdve érzed, hogy igen, megtaláltad a lelki békédet, úgymond ”hazataláltál” és innentől teljesen biztos vagy benne, a regény tökéletes lesz, egyszerűen nem fog hibázni. Rene Denfeld – Az elvarázsoltakpontosan ilyen lett számomra, mindemellett pedig – ha ez még nem lenne elég indok arra, hogy idén az egyik kiemelt státuszú könyvem legyen – ajándékként érkezett a gyűjteményembe és sikeresen meg is utaztattam jó pár településen annak ellenére, hogy nem egy könnyed, nyári utazós alkotás. Mondhatni eléggé hozzám nőtt.
Egy szigorúan őrzött börtön legszörnyűbb részlegén, a halálraítéltek celláinál vagyunk, ahol az egyik rab szemszögéből ismerjük meg magát a helyet és lakóit, na meg persze az őket körülvevő, börtöni alkalmazottakat. Mivel nem szólnak hozzá, nem tudjuk, hogy hívják, sem azt, mit követett el, hogy ide került, de nagyon jó megfigyelőképességével végig ő szolgál narrátorként, melyet földöntúli látomásai tarkítanak aranyszőrű paripákról és a falakban lakó furcsaságokról.
Hiába a fájdalommal teli hangvétel, egyszerűen nem lehet rá mást mondani, minthogy gyönyörűek azok a megfogalmazott mondatok, amelyek papírra kerültek. De olyan szinten, hogy ha maga a cselekmény valami folytán pocsékra sikerült volna, akkor sem lehetett volna azt mondani rá, hogy rossz könyv. Ennek köszönhetően a varázslatot, ahogy már az ismertetésből nyilvánvalóvá vált, nem a cselekményben, hanem a sorok között kell keresni, szinte mágikus tollvonással tökéletesített mondatokat olvashatunk, tökéletesen eltalált hangnemmel és hangulattal. TOVÁBB →
Egy pszicho-thriller megborzongat, beférkőzik a gondolataid mögé és nem hagy nyugodni éjszakánként, vagy akár nappal sem, amikor épp nem olvasod a könyvet. Egy pszicho-thriller középpontjában legtöbbször egy pszichopatát találunk, még ha kezdetben nem is sejtjük és jól titkolják előttünk, mi is valójában. Egy pszicho-thriller szeret az orrunknál fogva vezetni és a legvégsőkig fokozni a hangulatot és az izgalmat, hogy aztán egyetlen mondat segítségével megsemmisítő erővel rombolja le mindazt a képet, amelyet alkottál magadban a cselekményt illetően. Egy pszicho-thriller nem csöpög, nem bugyuta, nem kiszámítható és határozottan nem bagatellizálja el a történetet. Sajnos Kate Bennett első regényéről, a Megkarcolt életről mindez nem mondható el.
Szeghalmi Lőrincz orvosdoktor nevével feltüntetett, a Levelek az árnyékvilágból címet viselő levélregényt kézbe vevén egy érdekes témakör látszatát keltette, ahogy az 1840-es évek orvostudományába való beavatáson túl egy természetfeletti erőkkel átitatott világba való betekintés ígéretével kecsegtetett, ezáltal még érdekesebbé téve számomra a művet és eme módon sikeresen el is érte, hogy megszerzése után egyből nekiálljak. Már az első soraiban érződött a reformkor régies szóhasználatával és ezzel együtt a múltba történő visszarepítéssel való próbálkozás, mely igen jelesen helyt állt eme kifejezésekkel és szófordulatokkal. A korkép tehát tökéletesen felvázolt, melyben maga Szeghalmi Lőrincz doktor úr avat be bennünket egy általunk ismeretlen levelezőtársnak címzett leveleken keresztül Ung vármegyében megesett különös esetekről és eseményekről.
A fekete ruhás nő a horrorfilmeknek azon szűkebb körébe tartozik, melynek hangulata megfogott annyira, hogy még most is fel tudom idézni a környezetet, melyben játszódott, na meg persze néhány jelenetét is (mondjuk ebből a szempontból a gótikusabb feelinget kölcsönző fekete ruhának köszönhetően nincs nehéz dolgom). Filmtörténeti csodának azért nem mondanám, de kellemes esti borzongást okozott anno. Ez volt az az időszak, amikor még volt egy-két olyan alkotás a horrorok terén, amelyet érdemes volt megnézni, mert vagy a történet volt érdemleges, vagy magával tudott ragadni az egész közeg, amelybe burkolták a cselekményt. Manapság, mint tűt a szénakazalban kell előkotorni valami nézhető példányt, amely nem arra játszik, hogy indokolatlanul zajos hangeffektusaival okozzon szívinfarktust. Na de nem mélyedek ebbe most a kelleténél jobban bele, inkább a film alapjául szolgáló, Susan Hill által papírra vetett rövid regényre fókuszálnék, mely eredetileg 1983-ban látott napvilágot, ám azóta is megállja a helyét a kortárs könyvek mellett.
Lágy zene szólt a háttérben, miközben halkan szuszognak mellettem. Bágyadt, ködös idő volt odakinn, a távolban csupán egy kisgyermek sírása harsant fel, de röviddel utána el is halt és immár újra visszahódította uralkodó szerepét a csend a délelőtt további részére, mindezzel tökéletes közeget teremtve a Patrick Lee által papírra vetett, A futó címet viselő regényének elkezdéséhez. A történetnek, melyben az író bemutatja nekünk Sam Dyrdent, az éppen éjszakai futását végző, már az első sorokban reményvesztettnek tűnő embert, akinek személyisége hátterében egy baleset áll, melynek köszönhetően családjától megfosztva kénytelen élni, munkájából visszavonultan. Valaha a különleges erőknél szolgált kiváló katonaként, – na jó, ez kicsit súrolja a klisé határát – de jelenleg semmi nyoma nem látszik ennek. Egészen addig, amíg egy tizenkét éves kislány neki nem rohan egy csapat férfitól való menekülése közben és valamilyen oknál fogva el nem kezd segíteni neki az elrejtőzésben. Nagy nehezen sikerül maguk mögött hagyniuk egy szusszanásnyi időre az üldözőket, ám a lánynak nem sok ideje marad a magyarázkodásra. Rachel nem emlékszik semmire, csak arra, hogy fogva tartott helyéről sikerült valahogy megszöknie és veszélyben forog az élete, ezért Sam immár célt találva sivár életének segíti további sikeres szökésében. Azonban hamar kiderül, nem is lesz olyan egyszerű, hiszen profikkal állnak szemben. Na meg az is, hogy Rachelnek különleges képesség birtokában van. 
ÍGY KEZDŐDIK