Lebegés az ökokatasztrófa tengerén | Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Év elején, amíg még nem indulnak be az új megjelenések, szeretek a polcon lévő, olvasatlan könyveim közül választani, éppen az aktuális érdeklődési körömhöz igazodva. Így esett a választásom a Rovarszemű emberre, a cli-fi műfaj és a távol-keleti író kombinációjából úgy gondoltam, csak valami jó sülhet ki, és valóban, remekül megalapozta a 2025-ös évem indulását.

A Vajo-vajo szigetén élő törzs a természettel teljes összhangban, hiedelmeinek alárendelve éli mindennapjait. Atile’i-nek a hagyományoknak megfelelően, mivel betöltötte a szükséges 180 holdhónapot, másodszülöttként el kell hagynia a szigetet, ő pedig útra kelve, korábbi sorstársai szellemének társaságában sodródik egy rejtélyes sziget felé. A világtól elzárt közösséget elhagyva, átugrunk a modern társadalomhoz, ahol a természet próbálja visszakövetelni jogos jussát: természeti csapások által sújtja Tajvan szigetét, mi pedig néhány itt lakó helyzetével ismerkedhetünk meg, akik ebben az ökokatasztrófában próbálnak boldogulni. Egyikük Alice, aki elveszítette férjét és fiát, és öngyilkosságra készülve vágja ki magát a mindennapi kapcsolataiból, ám amikor otthona is a tájfun áldozatává válik, és egy szemétsziget eléri a partokat, élete különös fordulatot vesz. A látszólag egymástól független szereplők és helyzetek a regény folyamán fonódnak össze, és sodródnak az árral, akár a történetben felgyülemlett, tengeren ringatózó szemétsziget.

TOVÁBB →

A tudomány és fikció szárnyán szárnyaló, rendkívüli apa-fiú történet | Richard Powers: Rémület

Ez a könyv megannyi szempontból csodálatra méltó.

Adott egy apa, aki asztrobiológusként a Földön túli élet jeleit kutatja a világűrben, és felesége halála után egyedül neveli gyermekét. Valamint ott ez a csupaszív, kíváncsi, információéhes kilencéves fiú, Robin, aki teljesen odáig van a természetért, az apja munkájáért, furcsaságát az orvosok valahol a spektrumzavaros viselkedés és az Asperger-szindróma között lövik be, emiatt többször meggyűlik a baja az iskolai társaival, és az intézményi keretekkel. Már csak emiatt a hihetetlen, szeretettel teli apa-fia páros miatt megérte a kezembe venni ezt a kötetet, egyszerűen fantasztikus érzés volt olvasni, hogy egy apa mit meg nem tesz azért, hogy a fia boldogulni tudjon ebben a bonyolult és igazságtalan világban. Hogy mennyi energiát fektet abba, hogy megkímélje őt a pszichoaktív szerektől, és helyette próbálja úgy egyengetni az útját – kapaszkodóként felhasználva a fiú természetimádatát -, hogy megtanulja kezelni az elé kerülő helyzeteket.

A természetközpontúsága gyönyörű leírásokban, értékes és érdekes információmorzsákban érhető tetten, ahogy az apa tanítja fiát (egyúttal az olvasót is) a világ megannyi apró csodájára, miközben ott lebeg a fejü(n)k felett az elkerülhetetlen vég, amely felé az emberiség önhibájából tart a bolygó, feláldozva megannyi élőlényt a jólét és a nemtörődömség oltárán. Rendkívül nehéz helyzet egy gyermeknek szembesülnie azzal, hogy amit ma tanul és elsajátít, lehet felnőttkorára már abszolút irrelevánssá válik, hiszen az egyre gyorsuló, végbemenő változások nem éppen egy szép világ ígéretét kecsegtetik. Van benne tehát egyfajta komor, baljós világnézet, amivel az apának mindennapjai során meg kell küzdenie, miközben ott van mellette egy gyermek, akinek kinyíló félben van a tudata, kezd egyre jobban rácsodálkozni a világmindenség dolgaira, de amit aztán tapasztal és lát a nagyvilágban, teljesen szembemegy mindazzal a pozitivitással és naivitással, amivel eddig próbált lavírozni.

„A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés.”

TOVÁBB →

Töretlen rajongással | Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kedves Mr. Ishiguro!

Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.

A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.

El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.

TOVÁBB →

Sokrétű, mély és magával ragadó | Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent ​Szó

Annak idején A sziget nagyon érdekes témájával és sokrétűségével belopta magát a szívembe, azt azért hozzá kell tennem, hogy a disztópia műfajnak és Izlandnak köszönhetően egyáltalán nem volt nehéz dolga, hiszen mindkettő olyan, ami felettébb érdekel, ráadásul Izlandhoz köthetően még nem olvastam olyan sok regényt, így szinte éhezve faltam a hangulatos, ezt a tájat boncolgató sorokat. Ehhez képest a Szent szó mindenféle tekintetben teljesen más, mind műfajában, mind pedig témájában, ami viszont változatlan maradt, az a hangulat, ami továbbra is nagyon közel áll hozzám.

A történet szerint nyomtalanul eltűnik egy fiatal, népszerű influenszer nő, Edda, hátrahagyva férjét és újszülött gyermekét. Senki sem tudja, merre lehet, ám nem azért, mert valami baj történt vele – elég hamar kiderül, hogy repjegyet vásárolva önként távozott a családja köréből. Végül az öccse lesz az, aki némi unszolásra ugyan, de nekiindul, hogy felkutassa a nővérét, utazása során pedig a nem mindennapi családi múlt elevenedik fel, miközben egy számára idegen világban igyekszik a rejtély végére járni.

TOVÁBB →

Hétköznapi dolgokról egyszerűen, de nagyszerűen | Karl Ove Knausgård: Tél (Évszakok sorozat 2.)

A könyv, amelyet ritkán előforduló, “azonnal olvasni szeretném!” érzéssel tettem a kosaramba, ugyanakkor rettenesen féltem tőle, mi lesz, ha nem jókor veszem a kezembe, vagy egyáltalán nem találom meg az utat hozzá. Szépirodalmi kalandozásom idén Karl Ove Knausgård: Tél című esszéfüzérével vette igazán kezdetét, úgy érzem megfelelő löketet adott ahhoz, hogy ezt a megkezdett utat folytassam, főként a skandináv területek íróival.

TOVÁBB →

„Az életem boldog. Csak abban nem vagyok biztos, hogy én is boldog vagyok-e.” | Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja

Az írónő munkásságával az Árnyékkert kapcsán találkoztam először, akkor nagyon mély benyomást tett rám az a kifinomult, lírai stílus, amely a regényét jellemezte, ezért nagyon örültem neki, amikor megkeresett Eszter, hogy elolvasnám-e a Minek szenved, aki nem bírja című, nemrég megjelent könyvét. Most már akarva-akaratlanul elvárásokkal telve álltam neki ennek a történetnek, számomra ugyanis a második elolvasott regény a sorsdöntő abban az értelemben, hogy milyen kép alakuljon ki egy-egy író munkásságáról, illetve, hogy a továbbiakban miként viszonyulok hozzá. Elöljáróban azért mindenkit megnyugtatok, ez a regénye is megugrotta azt a bizonyos lécet, az írónőtől megszokott stílusjegyek ugyanúgy jelen vannak, és tündökölnek, csak épp teljesen másfajta közegbe építve bele, így kijelenthető: egy újabb értékes szépirodalmi regénnyel bővült a magyar irodalom.

A történet elején megismerkedünk Pető Hangával, akit a férje elviszi egy meglepetés utazásra Balira, a házassági évfordulójuk apropójából. Azt hihetnénk, hogy minden a legnagyobb rendben, ám az egyik nap egy őserdőben tett kirándulásuk alkalmával a nő anafilaxiás sokkot kap, innentől kezdve pedig megreng az a biztonságérzete, amely eddig jellemezte az életét. Egyre több tünetet produkál, mindenre allergiás lesz, nem tud a saját házában megmaradni, nem tud enni és nem tud senkivel és semmivel sem érintkezni. Mindezek elgondolkodásra késztetik, így visszatekintünk vele együtt a gyermekkorától kezdve azokra a mindennapjaira, amelyek meghatározták azt, akivé vált és vele együtt bogozzuk ki, mi is állhat ténylegesen az állapota mögött.

TOVÁBB →