Számtalan érvet lehetne felsorakoztatni mind az ebook, mind pedig a papírkötéses könyv javára, nem is szándékozom ebben a témában részletesen elmerülni, de annyi bizonyos, hogy találtam egy újabb plusz pontot az ebookok javára, mely tovább dönti nálam a mérleget.
Ismertetőt ugyebár héba-hóba olvasok egy-egy könyvről, épp olyan óvatosan, hogy ne rontsam el a felfedezés örömét, majd beszerzés után ez szépen le is ülepedik és nagy része feledésbe merül. Ennek köszönhetően rövidebb-hosszabb idő után, amikor kezembe veszem a könyvet már annyi sem rémlik a történetből, mint amennyi az első találkozáskor megragadt, így majdhogynem tiszta lappal indulva indulhatok a megismerés rögös útjára és lévén, hogy ebookot olvasok még az ismertető sem köszön vissza a hátsó borítóról, mindenféle ajánlgatásokkal megtűzdelve. Na de hogy is kötődik mindez a bejegyzésemhez?
Ahogy most itt olvasgatok Samantha Shannon Csontszüretjéről, mindenhol visszaköszön az a fenenagy ajánlgatás és PR szöveg, mely szerint az új Harry Pottert tarthatjuk a kezünkben és bizony milyen ügyesen összehozta ez a leányzó első sikeres könyvét. Őszintén szólva, ha elém került volna ez a jellemzés, lehet teljesen máshogy álltam volna a könyvhöz, ezért örülök nagyon, hogy így utólag jutottam csak hozzá ehhez az információhoz. Mert ugyebár ha az ember egyik kedvencét hozzák fel, azon nyomban ugrik minden olyan momentumra, mely számára összeegyeztethetetlen és más a favoritjával szemben (természetesen nem az alaptörténetre gondolok, hanem a milyenségére/felépítésére, mert azért nyilván nem várunk egy ugyanolyan sztorit). Ezért most abszolút nem is fogok semilyen párhuzamot vonni köztük, hiszen teljesen értelmetlen, vegyük csupán önmagában a művet, egy új képzeletbeli világ előfutáraként.
Előző blogbejegyzésem folytatásaként akkor következzen Justin Cronin – A szabadulás trilógia második kötete, mely A Tizenkettek elnevezést viseli, hivatkozva azokra a fertőzöttekre, akikkel – ahogy az első részben értesültünk róla – útjára indult a borzalom és a pusztulás, melynek köszönhetően a népesség majdnem egésze odaveszett. Az Első Kolónia ugyan talpon maradt és jól elvolt falai között, de mint az lenni szokott, ez a fajta életmód, a megrekedtség és bezárkózottság nem mindenkinek fekszik, ezért néhányan felkerekedtek, hogy leszámoljanak az ellenséggel.
A természetfeletti lények majdhogynem annyi formában és alakban jelennek meg, ahány mű szól róluk, példának okáért vegyük a vámpírokat. A klasszikustól a modernig minden formában és közegben, illetve korban megtalálhatóak: valahol a háttérbe vonulva, néhol a figyelem középpontjában, másutt pedig elvegyülve az emberek világában, de ugyanígy megállják a helyüket a régmúlt időkben, a jelenben és a jövőben is. Egyik helyen teljesen érzéketlenek és közelebb állnak a szörnyeteg léthez, a másik alkotásban meg már szerelmesek lesznek és tökéletesen emberiek – leszámítva az élőlényekből való csemegézéseiket. Gondolom nem hat újdonság jelleggel, hogy manapság mennyire divatosak is lettek az emberséges példányok, ezért is jelentett üde színfoltot Justin Cronin – A szabadulás című trilógiájának első két kötete, melyek A szabadulás és A Tizenkettek elnevezést kapták, melyekben a vérszívókra sokkal inkább a szörny lenne a megfelelő szó.
Azt mondják, az emberi fantázia és képzelőerő határtalan, melynek ékes példái már számtalanszor visszaköszöntek könyvek, filmek, festmények, használati tárgyak és a jóégtudja még minek a formájában; ki-ki a maga módján mindig megpróbál maradandót alkotni, még akkor is, ha az ‘olyan rossz, hogy ezt nem lehet kihagyni!’ felkiáltással vetjük bele magunkat. Egyszer én is nekiveselkedtem egy gyilkos gumiabroncs témáját boncolgató filmnek, hát nem mondom, hogy nem akartam kikapcsolni az első pár perc után, de ha egyszer a fejünkbe vessszük, hogy nekiállunk, akkor onnantól nincs visszaút és már csakazértis megnézzük, legalább tapasztalatgyűjtésnek, illetve mesélnivalónak megteszi. Legalábbis én így vagyok ezzel, talán egy kicsi mazochista hajlam is közrejátszik benne, ki tudja (mondjuk amíg a hihetetlen Asylum-os produkciókra nem veszem rá magam /lásd Sharknado, Mega Shark vs. Giant Octopus és a többi nyamiság/ – amit nem tervezek – addig szerintem nincs baj :D).
A regényekhez alkotott illusztrációk és képek a legingoványosabb talaja a könyvek világának. Persze semmi esetre sem a gyermekkönyvekre gondolok, hiszen ott adja magát a könyebb megérthetőség végett a kiegészítő rajzok, esetleg fényképek jelenléte. De amikor az ifjúság és a felnőtt közönség a célcsoport, bizony csínján és körültekintően kell eljárni velük, hiszen az irományokat pont azért szeretjük, mivel saját magunk által szőtt fantáziabirodalmat hozhatuk létre és bontakoztathatuk ki és senki sem befolyásol a folyamat közben, nem kapjuk kézhez a fix karaktereket. Ransom Riggs viszont meglépte ezt a merész lépést és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nevet kapó művében elénk tárta ezeket a különleges gyermekeket, illetve a regény néhány pillanatát fotók formájában. Hogy mindez pozitív vagy negatív irányba döntötte-e az értékelés mérlegét, továbbolvasva megtudhatjátok.
Nehéz dolog könyvsorozat esetében fenntartani az érdeklődést a folytatások iránt, bár sokszor nagyon kíméletlen módon tudnak játszadozni az írók és írónők a tollukkal, elég csupán, ha a befejezések eseteire gondolunk: kedvelt szokásuk pattanásig feszíteni a húrt a végéhez haladva, melyet aztán rendszerint sikerül is elpattintaniuk egy lezáratlan, félbehagyott és izgalomdús jelenettel. Aztán persze vannak azok a példák, amikor inkább a ‘minden könyv egy önmagában is helyt álló kisebb alkotás’ módszerét alkalmazzák, az alaptörténetet kiegészítő felvezéssel, majd pedig lezárással, aztán vagy lesz annyira érdekfeszítő, hogy továbbra is el akard olvasni a többit, vagy nem.