Vannak bizonyos irományok, melyeket a maguk idején ugyan megjelentettek eredeti nyelven, de hozzánk csak jóval később jutottak el, mint ahogy illendő lett volna. A napjainkban általában jellemző, maximum hónapos várakozások helyett itt most kemény évekről van szó, pedig ha belegondolunk, ma már ezt a kevéske időintervallumot is milyen nehéz kivárni.
Ennek remek példája Lois Lowry Az emlékek őre sorozat első kötete, mely 1993-ban jelent meg eredeti nyelvén és mindösszesen 8 évet kellett várni arra, hogy kicsiny országunkban is lehessen magyarul olvasni. A folytatásoknál sem volt fényesebb a helyzet: a második rész, a Valahol, messze 4 év, míg a harmadiknál, mely a Hírvivő címet viseli 3 év volt a várakozási idő, ám az utolsó, negyedik regénynél – A fiú – már csak 1 év. Felgyorsult világ, hah?
Nagy meglepetés volt számomra, hogy eme művet sokan fiatalkoruk egyik kedvenc könyveként tartják számon – ráadásul a borítón is ott díszeleg „Az Amerikai Gyermekkönyvtárosok Szövetségének díjnyertese” plecsni -, mert számomra úgy ahogy van, kimaradt ez az élmény. De őszintén szólva a borító sem az a tipikus, mely elárulja a megcélzott korcsoportját (kivéve persze, ha elolvassuk az apró kis utalást rá). Furcsa dolog utólag értesülni róla, hogy te most tulajdonképpen egy ifjúsági könyvet tartottál a kezedben, mert abszolút nem így álltam hozzá és így belegondolva egyáltalán nem is tartom annak.
Vannak bizonyos könyvek, amelyek megkövetelik maguknak, hogy bizonyos közegben, környezetben, időszakban vagy évszakban olvassák. Kitűnő példa ezekre a könnyed nyári, romantikus olvasmányok, melyeket a szabadba kiülve, vízpart melletti napozás közben érdemes olvasni, amikor is nem szeretnénk magunkat megterhelni súlyos, bonyolult cselekménnyel tarkított regényekkel, de mégis olvasni támad kedvünk. Továbbá ott vannak a misztikusabb, rejtélyesebb, néha horrorisztikusabb történetek, melyek gyakori eleme a hűvös, köddel borított őszi vagy téli táj, ezért rendkívül hangulatos éppen az évszakában bújni egy forró tea és egy meleg takaró társaságában.
A Chaos Chalking trilógia első része az újdonság erejével lopta be magát a szívembe, még az apróbb hibái ellenére is, hiszen sikerült egy elég egyedi alaptörténetet kovácsolnia a csak férfiakat tartalmazó, különös háttértörténelemmel rendelő társadalom Zajjal teli világával, illetve a nem mindennapi nyelvezettel kommunikáló szereplőivel. Gondolom nem árulok el nagy zsákbamacskát azzal, hogy az izgalmas befejezést kapó regény folytatásához is megjött a kedvem, így amikor kezembe vettem Patrick Ness második kötetét, a Válasz és Kérdést nagy reményekkel álltam neki, hogy újra elvarázsoljon a zajokkal teli környezetével, jó értelemben furcsa tájszólásaival, no meg főszereplőink sorsának további alakulásával, de azt kell, hogy mondjam, a könyvet kivégezve nem voltam maradéktalanul megelégedve.
Könyvet olvasni temérdek indok mellett azért is szeretek, mivel egy másfél-két óra hosszig tartó filmnél sokkal mélyebben bele lehet merülni a történetbe a regény részletességének és terjedelmességének hála, ezáltal a kötődés is erőteljesebb lesz, illetve nem utolsó sorban az elolvasása után az élmények is maradandóbbakká válnak. Főként igaz ez, amikor egy eddig ismeretlen világba csöppenünk bele, ahol elengedhetetlen, hogy alaposabban bemutassák számunkra a környezetet, a benne élőket, a társadalmukat és annak működését. Mivel itt nincs jelen vizuális segítség, amely megkönnyítené az olvasottak megelevenedését, ezért a részleteken múlik minden, amely automatikusan hozza magával a kiterjedséget és az oldalszámok növekedését.
Mint ahogy filmek terén, úgy könyveknél sem vagyok az a túl válogatós fajta, így műfajtól függetlenül válogatom meg olvasnivalóimat, az egyetlen szempont csupán, ami alapján szelektálok az az, hogy mennyire tudja felkelteni az érdeklődésemet az adott könyv, melynek alapja lehet a fülszöveg elolvasása (amennyiben már az első mondatok nem lövik le a poént, mert akkor szigorúan félre is dobom!), netalántán egy borító (azért nemsemmi mennyi minden múlik egy jó és figyelemfelkeltő kűlcsínyen), a róla olvasott dicsérő értékelések átfutása, vagy egyszerűen az általa keltett visszhang. Ugyanitt az sem kifejezetten érdekel, hogy idegen nyelvű kötet magyar fordítását tartom-e a kezemben vagy magyar írótól/írónőtől kapok-e egy jó történetet, a fontos csupán az, hogy a végén pozitív tapasztalatokkal zárjam le magamban az olvasott eseményeket.
Mindig érdekes dolog számomra a régmúlt időket idéző hangulattal áthatott könyvek olvasása, amikor is betekintést nyerhetünk múltunk egy-egy szegletébe; avagy hogyan is éltek régen az emberek, milyen szokásaik voltak, milyen szabályok, etikettek, öltözködési stílusok voltak jelen mindennapi életük során. Gail Carriger-nek hála a Napernyő Protektorátus sorozatával teljes mértékben kiélhetem eme vágyamat, ráadásul nem is akármilyen történetekkel!