Címke/sci-fi

Szerző: Mona

Töretlen rajongással | Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kedves Mr. Ishiguro!

Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.

A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.

El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #1 – Charles Burns: Fekete lyuk

Az idei évben egyre jelentősebb hangsúlyt fektetek a képregényekre, és ahogy a hazai piacot elnézem, lassan, de biztosan a kiadók is felfedezik maguknak azt a szegmenst, amely távol áll mindenféle szuperhősökkel kapcsolatos történetekről, és valami másról, valami egészen izgalmasról, elgondolkodtatóról szólnak, vagy egyszerűen csak szórakoztatnak és kikapcsolnak.

Úgy döntöttem, teljesen szubjektív szempontból belevágok a „A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád” sorozatba, ahol olyan köteteket mutatok nektek, amelyek igazi vizuális regényként szolgálnak (az angoloknak ott van erre a graphic novel kifejezésük, szerencsére mi a képregény szóval helyben is vagyunk), és megérdemlik a figyelmet.

Ideálisabb első alanyt keresve sem találhattam volna, mint a nemrég megjelent Fekete lyuk, hiszen egy nagyon intenzív, és igazi klasszikusnak számító képregényről van szó, amely eredetileg a 90-es években jelent meg Charles Burns-től.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Mert valóság csak egy van – vagy mégsem? | Nikolasz Dimitrov: Valóságok ​dílere

Kóstolgatva a különféle sci-fi alzsánereket, a virtuális valóságot beemelő történetek, némi cyberpunk beütéssel egy nagyon különleges, de annál feelingesebb szelete ennek a tortának. Esetemben beletelt némi időbe, mire utat találtam ehhez az irányzathoz, emlékszem, az első Philip K. Dick élményem, az Álmodnak-e ​az androidok elektronikus bárányokkal? elolvasása során még csak derengett, mit is takar tulajdonképpen, majd nemrég, a Mátrix sorozat újranézése során érkezett el az áttörés, amikor is teljesen magával ragadott az az életérzés, ami a műfaji sajátosságból fakad. Ebben a nagy hévben olvastam már a Neuromancert, ami viszont sajnos kicsit visszahúzott a lelkesedésemből, ezért örültem, amikor nekiálltam Nikolasz Dimitrov: Valóságok dílere című regényének és felfedeztem, hogy tulajdonképpen mutat hasonló jegyeket az előbb említett művekkel, és ez az egész technológia uralta, sötét, mocskos világ valóban remek táptalajul szolgálhat egy érdekesnek tűnő alaphelyzethez, a kérdés már csupán az lesz, mihez kezd vele az író.

A helyszín Szingapúr, ahol a legkorszerűbb technológia hálózza be a mindennapokat, az emberek pedig igyekeznek minél jobban kiélvezni az életet, a szórakozás megannyi formájában, féktelen fogyasztással, hátrahagyva a régi erkölcsi rendet, a vallások pedig teljesen átértékelődnek. Igazi cyberpunk közeg tárul elénk, a maga modern, mégis sötét világával. A vagyonnal rendelkező elit ráadásul egy különleges digitális droggal spékeli meg a hétköznapjait, főszereplőnk, Zoltán feladata pedig az lesz, hogy beépüljön a vállalatba, amely ezt a drogot terjeszti, és kiderítse ennek az egész projektnek a lényegét.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Két fajsúlyos mű közötti könnyed fellélegzés | John Scalzi: A Kaidzsú Állatvédő Társaság

John Scalzi munkásságával annak idején a Bezárt elmék elolvasása során találkoztam, akkor számomra a túl humoros felhang kissé rányomta a bélyegét az amúgy nagyszerű ötletekkel tarkított történetre, valamint a krimi szál miatt sem vált a kedvencemmé, amolyan egyszer elolvasós, stílusba betekintős, majd szépen elfeledett státuszt vívta ki magának. Majd jött 2022, amikor is a pazarul sikerült magyar borítóval belengette az Agave A ​Kaidzsú Állatvédő Társaságot, én pedig kapva-kaptam az alkalmon, hogy újra megpróbálkozzam Mr. Scalzival, hátha ezúttal nagyobb lesz a szerelem. Éppen végigértem a Dűnén, ami – bár kedvenc lett – azért elég nagy falatnak bizonyult, így valami könnyedebb regényt remélve indultam neki, és mennyire jól tettem!

Jamie Gray próbál boldogulni a Covid időszakában, amely végigsöpör New Yorkon, viszonylag jónak mondható állása egykettőre átalakul a megváltozott helyzet miatt, így már futárként kénytelen dolgozni. Egy rendelés teljesítése során találkozik régi ismerősével, Tommal, aki egy állatjogi szervezetnek dolgozik, ahova sürgősen kellene egy beugró ember, így Jamie kapva-kap az alkalmon, és elvállalja a munkát. Csakhogy az állatok, akiket védeni szükséges, nem a Földön élnek, hanem annak egy alternatív változatán, és hatalmas dinoszaurusz-szerű, Godzillához hasonló, kaidzsúnak nevezett állatok, akik óriási méretük ellenére mégis védelemre szorulnak. Innentől pedig kezdetét veszi az ismeretlen világ felfedezése, majd a kalandokkal és nem utolsó sorban veszélyekkel teli történet, nagyon furcsa helyzetekkel, és rengeteg humorral.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Elgondolkodtató, ijesztő, mégis zseniális | Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem

Van az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és miután becsuktad, aznap, majd a rákövetkező nap, de még akár egy hét múlva is körülötte járnak a gondolataid, amolyan igazi máslaposság érzéssel. Számomra ezt jelentette Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem című könyve, amely igazi komfortolvasmánynak indult, majd hatalmas kedvenc lett belőle, és el sem tudom mondani, mennyire örülök egy ilyen regénynek, mert nagyon ritka mostanság nálam mindez.

A történet szerint 40 nő él börtönbe zárva, egy pincében, néhány őr felügyelete alatt, ahol sem napfény nem jár, sem ők nem hagyhatják el a rácsokkal elzárt területet. Nem tudni, hogyan kerültek oda, de azt sem, miért vannak ott. Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, de a rács szerencsére nyitva marad, így kiszabadulnak és útra kelhetnek, hogy kiderüljön: hol vannak, miért zárták be őket, valamint civilizációt keressenek.

Egy fiatal lány szemszögéből olvashatjuk a cselekményt, akinek nincs kinti emléke, így jóval másabb szempontból közelít meg mindent, hiszen ami másoknak akkora hiányt vagy problémát jelent, számára megfoghatatlan, vagy teljesen ismeretlen. Egyszerre érdekes látni, mit hogyan fogad, hogyan viszonyul egyes dolgokhoz, illetve az is rendkívül érdekfeszítő lesz, ahogy – mesélve az eseményeket – együtt fedezzük fel vele azt az ismeretlent, amely a rácsokon kívül fogadja őt.

TOVÁBB →