Lassan, de biztosan a végére érek azoknak a 2023-as sci-fi megjelenéseknek, amelyekre még sort szerettem volna keríteni folytatólagosan, az idei évre átcsúsztatva. A Mort(e) már magyarul való felbukkanása óta piszkálta a fantáziámat, így igencsak elérkezettnek láttam az időt, hogy megismerkedjek a Ropert Repino által megálmodott disztópikus, állatokat középpontja helyező sorozatának első részével. Kellőképpen elborult és abszurd ötlet egy posztapokaliptikus történetet egy bosszúvággyal bíró hangyakirálynő köré építeni, aki biokémiai szerével öntudatra ébreszti az állatokat, az embereket menekvésbe és pusztulásba taszítva, és elindítva ezzel a névtelen háborút, melynek során az állatok megtorolják a gazdáik által okozott sérelmeket, magukon a kétlábúakon.
Éveken keresztül szemeztem Becky Chambers Wayfarers sorozatával, így nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy végre magyarul is megjelenik, sőt, úgy tűnik megérte elhozni az olvasókhoz, mert azóta már a folytatása is napvilágot látott, ráadásul mindezeket egyedi, szerintem remekül megálmodott és összehangolt borítóstílussal jelentették meg (még azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint az eredeti). Regényeivel egy fajokban gazdag világba kalauzol, teszi mindezt gördülékeny, olvasmányos stílusban, izgalmas cselekménnyel, szerethető karakterekkel, mellyel még azok számára is érdekes lehet, akik alapjáraton nem olvasnak sci-fi könyveket.
Bevezetés a sorozat világába
„Az anyagi galaxis szakértői vagyunk. Átalakított világokon és hatalmas orbitális létesítményeken élünk. Alagutakat fúrunk az alrétegbe, hogy csillagrendszerek között ugráljunk. Azzal a könnyedséggel szökünk ki egy bolygó gravitációs teréből, amivel kisétálunk egy ház ajtaján. De az evolúció területén játékokkal matató ivadékok vagyunk.”
A Galaktikus Közösség egy intergalaktikus összefogás eredményeképpen jött létre, melynek célja a bolygók közötti együttműködés, pl. kereskedelem, illetve a galaxisokon keresztüli utazás elősegítése, zökkenőmentes működtetése, amely nem mindig sikerül ugyan, de az alapok lefektetésre kerültek. A világot benépesítő fajok sokfélesége elképesztő, különös tekintettel arra, hogy mindegyiküknek összetett kultúrája, múltja van, melyeket az egyes részekbe beágyazva, a világot ezzel fokozatosan bővítve és gazdagítva jeleníti meg.
A sorozat egyes részei esetében ez a világfelépítés az igazán közös pont, egyébként teljesen lazán kapcsolódnak csupán egymáshoz, mindig más helyzetet, karaktereket állítva a középpontba. Vannak ugyan visszatérő szereplők, de mindegyik példány önmagában is megállja a helyét, az igazi élmény elérése érdekében viszont célszerű sorban haladni.
A gótikus történeteknek mindig megvan a maguk különleges alaphangulata, pláne akkor, ha mindez némi szürreális vonulattal is társul. Hiron Ennes első regénye, a Pióca a 2023-as évem egyik legkülönlegesebb és legérdekesebb alaptörténetével rendelkező olvasmánya volt, egyszerre gótikus, frappáns sci-fi elemekkel tarkított, ugyanakkor a horrorral karöltve egy nagyon jó kis egyveleget alkotott.
A történet szerint az emberek gyógyítását a Tartományközi Orvosi Intézet vette át, még pedig úgy, hogy az emberekben megtelepedve, az irányítást felettük átvéve végzi munkáját. A világszerte mindenütt jelen lévő entitás kollektív tudattal rendelkezik, így egymást segítve igyekeznek az emberi fajt megóvni. Egy távoli, északi településen azonban olyasmi fogadja az egyik orvost, amire senki sem volt felkészülve: rejtélyes és veszélyes, rivális parazita terjed egy báró kastélyában, kettejük találkozása pedig senkinek sem válik javára, és szörnyűséget hozhat az emberiségre.
Lassan, de biztosan kezd körvonalazódni az idei év science fiction felhozatala, melynek, mondhatni az első fecskéje Robert Lanza és Nancy Kress közös regénye, A megfigyelő. Témájában rendkívül érdekes: a kvantumelmélet boncolgatásával, a valóság értelmezésén keresztül a multiverzum világába kalauzol, felvázolva egy olyan technológiát, amely alapjaiban változtathatja meg a világról alkotott képet.
Caro(line) élete a hullámvasút gyorsaságával száguld a lejtő felé, magánéleti nehézségei mellett munkahelyén is probléma adódik, és agysebészi presztízsének elvesztése fenyegeti, ám egy napon titokzatos felkérést kap: dédnagybátyja, a Nobel-díjas tudós, Samuel Watkins ajánl neki munkát kutatóintézetében, melyet teljes rejtély övez. A kajmán-szigeteken lévő objektumba érkezve, a projekt megalapozói fokozatosan avatják be, pontosan minek a megvalósítása van folyamatban, melynek maga a betegségben haldokló Sam is komoly kulcsszereplője lesz. A tudat erejéről, a többféle valóság lehetőségéről kapunk egy izgalmas gondolatkísérletet, miközben bepillantást nyerhetünk a projekten dolgozók életébe, az indítékokba és okokba, na meg természetesen a körülötte adódó bonyodalmakba is.
Friss emlékekkel vágtam bele a Második Magyar Köztársaság folytatásába, felbuzdulva az első rész pozitív élményén, Kondor Vilmosban pedig ezúttal sem csalódtam. Újabb érdekes bonyodalommal, humorral kellően megfűszerezve, izgalmas történelmi csemegékkel, ám töretlen minőséggel szolgáltatta részemre a második részt, Az első budapesti olimpiát.
Egy újabb fondorlatos történelmi csavarnak köszönhetően Magyarország ad helyet az ötkarikás játékoknak, igazi turistaparadicsommá változtatva és felpezsdítve ezzel a fővárost. Nyomozásban ezúttal sincs hiány, a magyar úszócsapat nagy reménysége a versenyszáma során a rajtkőről a vízbe ugorva, rá pár másodperccel holtan süllyed a medence aljára. A rejtélyes eset megoldása Nemes Albert feladata lesz, egy érdekes új társ segítségével, aki vidékről került Pestre, és akitől nem idegen az erőszak alkalmazása célja elérése érdekében. Ráadásul a fentről való nyomás ismét ott lebeg szereplőink felett, emiatt is lesz fontos, hogy minél előbb végére járjanak az igazságnak.
Annak idején A szabadulás-trilógia első két része teljesen levett a lábamról, noha az író egyáltalán nem spórolt a karakterszámokkal, mégis az elejétől a végéig érdekes, izgalmas, egy bizonyos vírus miatt bekövetkező apokaliptikus világot tárt elénk, melyben az út borzalmakkal és pusztulással volt kikövezve. A várva-várt harmadik résznek azonban még nem álltam neki, immár bő 10 év távlatából úgy érzem, a teljes képhez elengedhetetlen lenne egy újraolvasás, ami azért valljuk be, nem éppen egy röpke, könnyed projektnek ígérkezik. Emiatt is örültem neki, hogy új regénye, A révész hozzánk is eljutott, gondoltam remek előfutár lesz ahhoz, hogy meghozza a kedvemet a trilógiához, pláne, hogy az annyira hívogató disztópia és sci-fi címkékkel tűzdelt, rejtélyesnek ígérkező alaptörténettel rendelkezik.
Nem túlzás, amikor azt mondom, az év egyik legjobban várt regénye volt. Alig vártam, hogy a különleges és titokzatos Prospera elnevezésű, a hanyatló világtól elzárt, idillinek látszó helyben elmerüljek és szeljem cselekményhabjait, akárcsak egy vitorlás. Felfedezzem a társadalom igazi működését, megismerjem magát a révészt, na meg elém táruljanak a repedések, az igazi fondorlat, a nagy megdöbbenés. Furcsa volt megfáradt sorokat, méla elmélkedéseket olvasni mindezen elképzelések után, és ugyan jött a nagy betűs történet, izgalmas és érdekes fejezeteivel, sosem szippantott be teljes mértékben. Olvastatta magát, de nem azzal az igazi, rendkívüli szenvedéllyel, amely egy letehetetlen könyvvel érkezik, inkább nyitottan, kíváncsian, de mégis tartózkodóan. Amikor pedig úgy éreztem, na végre, eljött az idő, amikor beérik az egész, feltevődik az a bizonyos pont az i-re, véget ért.
A révész a megannyi ha és amennyiben regénye: talán nagyszerű lett volna, ha nemrég nem olvastam volna hasonló csavarral operáló, de mérföldekkel jobban tálalt regényt; esetleg megkapóbb lett volna, ha semmilyen előismeretem nincs az írót illetően, és nem tudom, mire képes. Sokkal jobban állt volna neki, ha hosszabbra nyúlt volna, ezáltal pedig nem keletkezett volna aránytalanság a rétestésztaként, megfelelően megalapozott, majd kifejtett bevezető és döbbenetesnek szánt, röpkének ható, hamar lerendezett fordulat között. Az tagadhatatlan, hogy Mr. Cronin jól bánik a szavakkal és a történetvezetéssel, és előfordulhat, hogy túlságosan szigorúan álltam hozzá, de számomra ez akkor sem lett annyira maradandó élmény az előző okokból kifolyólag, bármennyire is reménykedtem benne.
Nem éppen ezzel a kissé elégedetlen attitűddel szerettem volna az újraolvasásra sarkallni magam, de a kedvhozás helyett maradt a régi jó dolgokhoz való visszanyúlás melletti voks, amennyiben a piac is úgy akarja, és be tudom szerezni a trilógia könyveit.
