Elöljáróban annyit hozzáfűznék, hogy nem igazán vagyok olyan olvasó, akit rajongási szinten magával tud ragadni egy-egy szentimentális, csupaszív, már-már ragacsosan szirupos történet, ezért roppant kíváncsi voltam, hogy a rengeteg olvasói dicsérettel és ömlengéssel illetett író vajon mit tudhat, mi lehet a titka, miért van oda mindenki ezekért a regényekért? Bevallom, ilyenkor mindig bennem van a félsz a túl népszerű és túlságosan szeretett művek iránt, számomra ez sok esetben éppen az ellenkező hatást váltja ki, és nem ritka, hogy a kézbe vétel helyett inkább kerülöm az adott könyveket. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kíváncsiság is ott motoszkál a fejemben, és ennek intenzitása, vagy épp egy ajánló képes olyan löketet adni, melynek eredményeképp mégiscsak azon kapom magam, hogy a beszerzési lehetőségeket böngészem. Nem volt ez másképp T. J. Klune esetében sem, a kiadó pedig volt olyan kedves, és elküldte nekem mindkét regényét. Elsőként a Ház az égszínkék tengernél került a kezembe, majd nem sokkal követte A suttogó ajtón túl, így az az állítólagos varázs, ami körbelengi ezeket a történeteket, maximum lángon éghetett bennem, már csak az volt a kérdés, lángra lobban-e.