Kedves Mr. Ishiguro!
Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.
A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.
El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.
TOVÁBB →
Azt hiszem sikerült elkiabálnom azt az anno tett felelőtlen kijelentésemet, hogy könyvön nem lehet félni, bár ezt már azóta feszegette is néhány példány, de most, Sarah Waters: A kis idegen olvasása közben eljutottam arra a pontra, amikor is megkérdőjeleződött számomra, mi az isten nyiláért olvasok én horrort (jelen esetben kísértettörténetet), főként akkor, amikor éjszakába nyúlóan egyedül vagyok egy babával és egy nyámnyila kutyával. :D Komolyra fordítva a szót, ez a regény nagyon érdekes olvasásélményt jelentett, most nem csupán az ijesztegetéseire gondolok, hanem az egészre visszatekintve, ugyanakkor nem tudok elmenni amellett a tény mellett, milyen kis sunyi és alattomos módon hozta rám a frászt, melynek köszönhetően