Papír könyvek okozta lelki furdalásom okán az Anna világa befejezése után újra elővettem szeretett ebook olvasómat és nem is eresztettem el még a mai napig sem, sőt, egy ideig nem is tervezem, szinte folyamatosan pakolom rá az olvasnivalókat. Tulajdonképpen minimum 10 évre be tudnék raktározni regényekkel, de ennyire hosszú távra nyílván nem tervezem meg, mit fogok olvasni, úgyis ad hoc jelleggel választok könyveket az esetek 99,9 %-ában.
B. A. Paris első regénye, a Zárt ajtók mögött volt mostanság az egyik legjobban várt regény, amit mindenképpen szerettem volna elolvasni pszicho-thriller kedvelőként. Kíváncsi voltam, hogy az általam elolvasott Téboly, a Holtodiglan és A lány a vonaton után milyen „elmebeteg” történetet lehet még elkövetni ebben a szellemben. Azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem csalódtam és szépen beállt a sorba az előbb felsorolt könyvek mögé, melyeket e témában érdemes elolvasni.
Mindenki ismer olyan párokat, mint Jack és Grace. Jack jóképű és gazdag, Grace bájos és elegáns. Kedveljük őket, még ha nem is áll szándékunkban.
És szeretnénk Grace-t jobban is megismerni.
Csakhogy ez nem is olyan egyszerű, ugyanis Jack és Grace elválaszthatatlanok.
Van, aki ezt igaz szerelemnek nevezné. Mások talán feltennék a kérdést, hogy Grace miért nem veszi fel soha a telefont. Vagy miért nem lehet vele beülni valahova egy kávéra, jóllehet nem dolgozik. És hogy marad olyan sovány, noha rafinált fogások sorát főzi? És vajon miért van rács az egyik hálószoba ablakon?
A 320 oldalas regény két idősíkon avat be bennünket egyrészt a házaspár életébe, másrészt megismerkedésük történetébe, ezzel is fokozva a feszültséget. Tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben, de azért még húzza az alkotó addig, ameddig csak lehetséges, hogy minél később jöjjön az a bizonyos bökkenő. Aminek nagyon örültem, az az, hogy a probléma előbukkanása után sem laposodik el a történet, fokozatosan hozza az izgalmas és letehetetlen formulát, nem laposodik el a történet és nem is ülepszik le, mindig történik valami. Ahogy pedig egyre mélyebben belelátunk a színfalak mögé, úgy lesz egyre brutálisabb és félelmetesebb az egész helyzet.
Egy pszicho-thriller megborzongat, beférkőzik a gondolataid mögé és nem hagy nyugodni éjszakánként, vagy akár nappal sem, amikor épp nem olvasod a könyvet. Egy pszicho-thriller középpontjában legtöbbször egy pszichopatát találunk, még ha kezdetben nem is sejtjük és jól titkolják előttünk, mi is valójában. Egy pszicho-thriller szeret az orrunknál fogva vezetni és a legvégsőkig fokozni a hangulatot és az izgalmat, hogy aztán egyetlen mondat segítségével megsemmisítő erővel rombolja le mindazt a képet, amelyet alkottál magadban a cselekményt illetően. Egy pszicho-thriller nem csöpög, nem bugyuta, nem kiszámítható és határozottan nem bagatellizálja el a történetet. Sajnos Kate Bennett első regényéről, a Megkarcolt életről mindez nem mondható el.
Gondolom mindenkinek van olyan útvonala, melynél majdhogynem kívülről fújja a házak sorrendjeit azok tulajdonságaival, sajátossággaival együtt, mintha csak régi ismerősként köszöntené őket egy nap kezdetekor, vagy éppen azt túlélvén hazafelé tartva. Vonatozás közben nem egyszer fordul velem is elő, hogy egy gyakrabban látott útvonal környezetét figyelemmel kísérem annak ellenére, hogy már megannyiszor láttam. Persze egyfajta támpontként is szolgál mindez, de amilyen hosszú útjaink szoktak lenni két település között, már puszta időtöltésnek is megteszi egy idő után, amikor már kiolvastuk, vagy kibeszéltük magunkat és a hátralévő távot valamivel ki kell tölteni. Paula Hawkins könyve, A lány a vonaton is erre alapozva kezdi meg történetét: Rachel mindennapos vonatozásai során már kívülről fúj mindent, amely mellett a masina elhalad, de ezen továbbmenvén még az egyik ház naponta látott lakói köré is sző egy kitalált életet kitalált nevekkel és jellemzőkkel. Így születik meg Jess és Jason, az idilli szerelmespár, akiknek egyik, vagy épp mindkét tagja mintha csak a teraszukon várnák, hogy Rachel elhaladjon mellettük. Igazi művészlelkeknek állítja be őket kinézetük és néhány másodperces jeleneteik alapján, noha a valóság egészen messze áll ettől és ezt főszereplőnk is jól tudja. De ki ne szeretne ábrándozni, miközben a saját élete romokban hever?
Az írói álnév az irodalom kezdetétől létező fogalom, gondoljunk csak a történelem órán megismert/említett megannyi Anonymus nevet viselő alakra a középkorból, amikor is a névnek, mint olyannak még nem tulajdonítottak akkora jelentőséget (ráadásul akkor egy mű több személyhez is volt köthető), mint a későbbiek folyamán. A választása mellett ugyanakkor számtalan ok húzódhat: akár a művészet koncepciójaként is felfogható, de társadalmi, politikai okok mellett marketing fogásként, a magánélet megvédéseként, vagy egyszerűen valami új kipróbálása gyanánt is alkalmazni szokták. Kitűnő példa az írói álnévre Stephen King fia, aki a Joe Hill nevet választotta, hogy nevéről ne asszociáljanak egyből a világhírű papára és ne csak azért vegyék meg, hanem ő maga mutassa meg, hogy méltó a sikerre. Az persze már más kérdés, hogy ebben az információdús világban ilyen dolgok secperc alatt felszínre kerülnek.
Az ügyvédek és ügyészek köré szőtt, tárgyalóterembe koncentrálódott történetek azok, amelyeket mindig nagy érdeklődéssel figyelek, hiszen itt aztán lehet csűrni-csavarni az emberi sorsokat, illetve az emberi fantáziát – vagy épp a meglepő igaz hátteret – felhasználva sorsdöntő fordulatokkal teletűzdelni a cselekményt, mely emberi életeket ment meg és tesz tönkre, sokszor a várttal ellentétes, meglepő végkifejleteket kiváltva. Pár ilyen történetnek lehettem már szemtanúja a képernyő előtt (mint pl. A törés, Az igazság ára, Cserbenhagyás) és eddig mindig sikerült maradéktalanul megfelelniük a maguk módján a különféle fondorlataikkal. Könyvek esetében az első bírósági ügyes regényemnek mondható William Landay – Jacob védelmében című műve, de követve az eddigi struktúrát most sem sikerült csalódni az ilyen jellegű elbeszélésekben.
Töltelékkönyv – mostanság csak így nevezem azokat a regényeket, melyeket egy-egy terjedelmesebb és emésztendő/átgondolandó mű közé ékelek be. Amikor egy nagyobb lélegzetvételű történet elolvasásán vagyok túl, nem mindig szeretek egy újabb, vele azonos vagy legalábbis hasonló kaliberű, komolyabb odafigyelést igénylő példánynak nekivágni, hiszen még bőven van mit rágódni az előzőn is. Ekkor kerülnek elő a lazább, rövidebb és könnyen olvasható irományok, melyekkel úgyhogy „kiheverem” azt az élményt, melyet kaptam és mindezzel egyidejűleg felkészülök lelkileg a következő „megmérettetésre”. Kivételek természetesen mindig vannak, hiszen a kíváncsiság, mint tudjuk sokszor befolyásolja szokásainkat, de szerintem nagyon hasznos ez a metódus, nem terheli le annyira azokat a kis kattogó agykerekeket. :) Épp ezért választottam Jill Hathaway: Slide – Mások szemével című olvasmányát, egyfajta kikapcsolódás gyanánt.