Az idei legkülönlegesebb olvasmányom | Anna Cima: Emlékeim az angolnáról

Kétségkívül a legkülönlegesebb olvasmányon vagyok túl, az Emlékeim az angolnáról Japánnal átitatott fejezeteivel, szerteágazó cselekményével, a beleszempészett misztikumával teljesen elvarázsolt. A cseh nemzetiségű, Japánban élő Anna Cima nevével találkoztam már ugyan, de most, a nemrég megjelent regényének elolvasása után már értem, miért is szeretik annyira.

A regény középpontjában három nő áll, akiknek sorsa szorosan összefonódik a történések által. A félig cseh, félig japán származású Szára egy angolnák kutatásával foglalkozó intézetben dolgozik, szigorú körülmények, még szigorúbb főnök alatt, ráadásul a kevés fizetése miatt az akvarisztikai szaküzletet üzemeltető Nakadzsima úr egyik kiadó szobájában lakik, ahol néha be is segít a munkálatokban. Itt lakik még Miju is, a különc és szűkszavú lány, aki a saját világában él, sajátos felfogással, ám Szárával valahogy mégis nagyon jól megértik egymást, így egyfajta sajátos szimbiózisban tengetik napjaikat. A fiatal kutatót bajba sodorja a munkahelyén, hogy egy újságíró unszolására nyilatkozik a kihalóban lévő angolnákat illetően, ám nem sokkal utána ez az újságíró nyomtalanul eltűnik. A vele viszonyt folytató Juka, Szára egykori osztálytársa felkeresi a lányt az interjúval kapcsolatban, hátha kiderül, mi vezethetett a férfi titokzatos köddé válásához, az események pedig innentől fogva indulnak be igazán, amikor a nyomozásuk során egyre rejtélyesebb dolgokba keverednek.

TOVÁBB →

A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #4 | Szakacuki Szakana: Bolygóvándor 1.

A japán irodalommal való ismerkedésem nem lett volna teljes a mangák kihagyásával, és úgy vélem – bár nem igazán az én műfajom -, tökéletes választásnak bizonyult kezdésnek a Bolygóvándor. A kis herceg hangulatát megidéző történetben tanúi lehetünk, ahogy a 303-as számú utazó névre hallgató főszereplő járja az univerzum bolygóit, melyek emlékeit már csupán a titokzatos tóbiásfák őrzik.

Nem mindig sikerült ráállnia a szememnek a jobbról balra történő haladásra, és nem mondom, hogy a végére meg tudtam szokni, de így legalább jobban belemélyedtem a képkockák világába, megfontoltabban olvasva a sorokat. Az első színes oldalak gyönyörűek, illetve a védőborító alatt is megbújik pár megelevenített tárgy, illetve plusz rajz, az élményt már csak akkor lehetett volna még tovább fokozni, ha az egész színesben kerül megrajzolásra fekete-fehér helyett, akár ezzel a kék színvilággal.

Vizualitása a színhiány ellenére is rendkívül kifejező, a tájképek és a városok utcái, a csendéletek is nagy hangsúlyt kapnak a dialógusok mellett, erősítve a melankolikus atmoszférát, amely körbelengi az egész kötetet. Epizodikus fejezeteivel egy-egy helyszínre kalauzol, a rejtélyes, szunnyadó világ misztikuma mellett magát a fő karaktert övező rejtélyek teszik még különlegesebbé, és mélyítik el az elsőre könnyednek gondolt, olykor humoros sorokat.

TOVÁBB →

A japán irodalom iránti megszállottságom kezdete | Híragi Szanaka: Az ​elvesztett emlékek lámpása

Van valami különleges, szinte mágikus hangulata a japán irodalomnak, ezt már Ishiguro esetében többször is megtapasztalhattam, de mellette ott vannak azok a rövid történetek is, mint például a Mielőtt a kávé kihűl sorozat, A Kamogava Kifőzde, A ​Telihold kávézó és társai, amelyek egyszerre tűnnek könnyed, gyors olvasmányoknak, érzelmi mélységük mégis nagy horderejű, cselekményük egyenesen magával ragadó. Az ​elvesztett emlékek lámpása is ezeknek a röpke, mégis lebilincselő köteteknek a táborát gyarapítja az írónő, Híragi Szanaka első magyarul megjelent regényeként, és bár az ehhez hasonló művekkel való ismerkedésem még csak most vette igazán kezdetét, azt biztosan állíthatom, hogy ez a könyv ott marad a legjobbak között.

TOVÁBB →

Töretlen rajongással | Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kedves Mr. Ishiguro!

Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.

A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.

El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.

TOVÁBB →

Ismeretlenből új kedvenc | Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Azt tudni kell rólam, hogy a középkor sem a történelem órákon, sem a filmvásznon, sem a regények esetében nem a kedvenc korszakom. Az eltemetett óriás elolvasása mellett a fő érvem az volt, hogy már annyiszor szembejött velem, annyian meghoztátok hozzá a kedvemet, hogy muszáj volt megismerkednem Kazuo Ishiguro munkásságával, már csak abból kifolyólag is, hogy nemsokára megjelenik a Klara és a nap, ami témájának köszönhetően az egyik legjobban várt könyvem az évben.

A fülszöveg alapján mindenki elolvashatja az ízelítőt a történetből, a lényeg, hogy egy idős házaspár nekiindul vándorútjára egy bizonyos céllal, útjuk során pedig érdekes embereket sodor melléjük a sors, akiknek mindenkinek megvan a maga célja, mellyel alakítják, formálják a cselekményt, míg el nem érkezünk a végkifejlethez.

Ez így nem túl konkrét, tudom, de én is körülbelül ennyi ismerettel vágtam bele az elolvasásába. Az már az első sorok után feltűnt, hogy Ishiguro egy valamihez nagyon ért: a hangulatteremtéshez. A rejtélyesség, a sejtelmesség mindvégig ott lebeg, szinte tapintható az a köd és az a homály, ami körbelengi az embereket, amitől elfeledtek dolgokat. Bár a párbeszédekből nagyon is érzékelhető az a középkori atmoszféra, amelyben játszódik, de az írónak sikerült olyan karakterközpontúra formálnia, illetve olyan tájleírásokat lefestenie, hogy teljesen hidegen hagyott, mikor is játszódik, inkább csak sodródtam főszereplőinkkel a látszólag teljesen hétköznapinak és unalmasnak hitt, de annál különlegesebb helyszíneken, és kíváncsian szemlélődtem, mi történik körülöttük.

TOVÁBB →