Sokszor elegendő ismernem az írót, vagy az írónőt, hogy biztos legyek abban, hogy tetszeni fog az adott regény. Többször megfelelően figyelemmegragadó a könyv fülszövege ahhoz, hogy egy kiváló olvasmányra leljek. Néha az első fejezet, vagy rész az, ami biztosítja, hogy jó úton járok egy újabb kedvenc történet avatásához. Előfordul, hogy a cselekmény megbolondítása, folyama miatt jut hely valaminek a szívem valamely csücskében. Megesik, hogy az alkotás vége lesz, ami annyira észbontóra sikerül, hogy napokig elkísér a mindennapokban, amit olvastam és nem hagy nyugodni. De van, amikor elég pár kezdő mondat ahhoz, hogy tudjam: hazaértem. Ali Benjamin könyve, a Suzy és a medúzák ezt adta nekem.
„A medúza, ha elég sokáig figyeljük, egyre inkább egy dobogó szívre kezd hasonlítani. Nem számít az sem, melyik fajról van szó: a vérvörös Atolla a villogó szirénafényével, vagy az, amelyik egy fodros-virágos kalaphoz hasonlít, és a majdnem teljesen átlátszó holdmedúza, az Aurelia aurita is. A lüktetésük az oka: ahogy hirtelen összehúzódnak, majd elernyednek. Mint valami kísértetszív – egy szív, amin átláthatunk egy másik világba, ahol mindaz rejtőzik, amit valaha is elveszítettünk.”
Az első pillanattól kezdve imádtam Suzy-t. A lányt, aki még csak tizenkettő éves, de intelligenciájában messze túlszárnyalja korabeli társait, aki rengeteg mindent tud a világról, amit mások nem. Csak éppen azt nem, hogy a barátnője, Franny élete miért ért olyan hamar véget, miért fulladt vízbe, amikor kiváló úszó volt. Ráadásul éppen akkor, amikor kapcsolatuk a legmélyebb pontjára sodródott. A gyásztól vezérelve elméleteket gyárt, melyek a lány halálát okozhatták, kutatása közben a megfelelő szakembert is szeretné felkeresni, aki válaszokkal szolgálhat neki, megnyugtatva így bűntudattól dobogó szívét, hiszen
„az nem lehet, hogy a dolgok néha csak úgy megtörténnek.”
Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója – melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezetett –, egy kismama csodálatos hőstörténete: tanúi lehetünk szívet tépő küzdelmének, hihetetlen elszántságának, hogy a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit minden pillanatban a legnemesebb cél vezérelte: minden áron életet adni második gyermekének, és szeretni, félteni, óvni őt úgy, ahogyan erre csak egy édesanya képes.
Idén elég sok időm jut olvasásra (már most több, mint a felét teljesítettem a kitűzött könyvszámnak, öröm is ránézni a reading challenge-emre!), így nem csupán a frissebb megjelenéseket olvasgatom, hanem a rengeteg felhalmozott könyveim közül is választok olvasnivalót, ösztönözve magam a kevesebb vásárlásra (több-kevesebb sikerrel :D). Persze így még nehezebb eldönteni, melyik is legyen a következő regény a többszáz közül, melyeknél sok esetben már nem is emlékszem, mi a témája, ha pedig elkezdem ezeket olvasgatni, egyszerre minimum harmincnak állnék neki legszívesebben. Egy szó, mint száz, így került kiválasztásra Christina Baker Kline: Árvák vonata is nagy vacillálások közepette, bár eleinte nem voltam biztos benne, hogy lesz hangulatom a könyvhöz, később beigazolódott: kedves és szerethető történet várt rám.
Mindig simogatja a lelkemet, ha egy szépen megírt, stilisztikai szempontból minőségi könyvet veszek a kezembe. Mia Couto-tól Az oroszlán vallomása határozottan ilyen regényt nyújtott számomra, a megfogalmazott sorokat igazi élmény volt olvasni.
Manapság csak úgy burjánzanak azok a pszichológiai thrillerek, melyek egy-egy női karaktert állítanak a középpontban, akinek
Több éve már, hogy elhatároztam, a tél folyamán magamhoz veszem Eowyn Ivey: A hóleány című regényét, de valahogy csak sikerült kikerülnie a látószögemből annyira, hogy a tél éppen elmúljon és vele együtt a hangulatom is a könyvhöz. Ugyanis ez az a tipikus mű, amelyet el sem tudnék képzelni más évszakhoz kapcsolódóan, egyértelműen a takaróba bebugyolált, teázós esték azok, amelyek összeegyeztethetőek részemről, ha rá gondolok. Az igazi, teljes élményt még a hóesés adta volna az olvasásához, de manapság nem sok ilyen nap jut osztályrészül (mondjuk ahogy kiolvastam, kaptunk némi hópelyhet, úgyhogy nem lehet panaszom :D).