Úgy érzem lassan kijelenthetem, hogy a disztópikus könyvek igencsak az érdeklődésem középpontjában állnak, hiszen több ilyen témájú regény átrágása után ez a legutóbb elolvasott példány, Lissa Price Testbérlők című műve is egy azok közül, amelyek a társadalom jövőjének egy negatívabb vízióját tárja elénk. Szinte bele sem olvastam a tartalmába, már egyből szembejött velem a reklámszövege: „Az Éhezők Viadala rajongók imádni fogják”, így már előre tudtam mire számíthatok a könyvet illetően, ráadásul ebből az is világossá vált, hogy az írónő nem fog megállni egy könyvnél ebből a témából (amit a befejezés aztán még jobban megerősített).
Címke/disztópia
Karen Thompson Walker – Csodák kora
Rengeteg elképzelés született már a világvége kezdetével és lezajlásával kapcsolatban, tömérdek posztapokaliptikus feltevés kering szerte a világban megannyi dátumot megjóslóan, elég ha csak a tavaly év végi maja naptárhoz kötődőre gondolunk, vagy akár a 2000-es évfordulóra. Persze a szakértőbbek nem egyetlen évhez, vagy naphoz kötik ezt a folyamatot, hanem bizony egy fokozatos eseménysorozathoz, amelynek végkifejlete a Föld számára egyáltalán nem túl kecsegtető végítéletet jelenti. A Karen Thompson Walker tollából megszületett Csodák kora is efajta mű, ahogy az alcíme is mutatja: Káprázatos látomás egy eltűnőben lévő világról.
Michael Grant – Köddé váltak
Képzeljünk el egy világot szülők és minden 15 évesnél idősebb nélkül. Lehet elsőre még izgalmasan is hangzik, senki nem lenne, aki fegyelmezne, kioktatna, szabályozna. Igen ám, de gondoljunk csak a csecsemőkre és az óvodásokra, akiknek felnőttek nélkül egészen romlanak a túlélési esélyeik. Nem lenne, aki főzne, bevásárolna és kontroll alatt tartaná a dolgokat. Nem lenne szakértő orvos, tanár, szerelő és így tovább. Ekkor döbben rá az ember igazán, mennyire fontos szerepet töltenek be az életünkben. Ám Michael Grant gondolt egyet és kitalált egy ilyen világot nekünk a regényében, mely a Köddé váltak nevet viseli, ahol egy csapásra eltűnnek a felnőttek, valamint ezzel együtt megszűnik a telefonvonal, a televízió adásai és az internet is csődöt mond, mindenki ott marad segítség nélkül.
A történet itt veszi kezdetét, ahol néhány 14 éves: Sam, Astrid, Quinn, majd később hozzájukcsapódva Edilio – miután felfogták a helyzet súlyosságát és túllépnek az „Anyát akarom!” fázison – elindulnak megkeresni a magyarázatot arra, hogy mi okozhatta ezt az egészet. A sztori végig több vonalon fut végig, egyrészt főhőseink cselekményszálán, majd Lana és kutyája, Patrick sorsával találjuk szembe magunkat, ők egy sivatag kellős közepén ragadtak teljesen egyedül (legalábbis egy ideig), ott van még nekünk Mary is, aki eltökélt szándékkal próbál segíteni a csöppségeken, akik szüleik nélkül nem élnék meg a holnapot sem, valamint természetesen megjelennek a rosszak is Caine, Diana és Drake vezetésével. Ezt a már önmagában elég sokrétegű helyzetet fokozza az író tovább azzal, hogy megjelennek olyan természetfeletti dolgok is, amik tovább bonyolítják az eseményeket és amelyek végül egy háború kitörését hozzák magukkal. De annak a bizonyos húrnak a feszülését tovább fokozza az a momentum, hogy a megmaradtak közül aki betölti a 15. életévét bizony ő maga is eltűnik, mintha sosem létezett volna.
A „Kenyeret és cirkuszt a népnek!” újragondolása – Az éhezők viadala trilógia
Az ókori Római Birodalomban bizony kegyetlen dolgok folytak az úgynevezett „cirkusz” címszó alatt; kocsihajtó versenyeket, gladiátor játékokat és ehhez hasonlóakat tartottak a nép szórakoztatása céljából. Gondolom mindenkinek ismerősek ezek történelem óráról, így nem kell bemutatnom a jellegüket, sem a kivitelezésüket, melyek mai szemmel nézve igencsak tapossák az erkölcstelenség fogalmát. Ám itt van nekünk egy bizonyos Suzanne Collins nevű írónő, aki szépen fogta mindezt és beleimplantálta Az éhezők viadala regénytrilógiájába.
Az alaptörténetben adott Panem országa ( a „Kenyeret és cirkuszt”, avagy latinul „panem et circenses” mondásból ismerős lehet a név, nem a véletlen műve ez, ezzel is szemléltetve a párhuzamot, mely a könyvben is elhangzik), benne tizenkét egymástól távol elhelyezkedő körzet, meg persze az egészet irányító központ/állam, a Kapitólium. Mindegyik körzetben éhínség uralkodik, de az éhező embereknek a körzetenként eltérő, rájuk szabott munkákat kell végrehajtaniuk, ha nem szeretnének még súlyosabb megtorlást a főhatalomtól. A kihágókat természetesen kivégzik, ezzel is „fenntartva” a rendet, hogy mindenki alázatosan szolgálja az államot. A korlátlan hatalom további biztosítékaként évente megrendezésre kerül az Éhezők viadala nevű „rendezvény”, melyben minden körzetből egy 12 évnél idősebb fiú és lány vesz részt /összesen tehát 24-en/, melynek célja, hogy egymással megküzdve és egymást legyilkolva mindössze egy győztes kerüljön ki élve a megmérettetetésből. A győztest azután ellátják egy életre elegendő élelemmel, így nap, mint nap már nem kell az éhezés ellen küzdenie. A dolog pikantériája, hogy egy gyermek neve többször is felkerülhet a listára, mivel a feliratkozással együtt kapnak valamennyi élelmet, így akik meglehetősen nehéz helyzetben vannak ez némi „könnyedséget” hoz az életükbe, persze nem akármilyen áron, hiszen ezzel nő az esély, hogy annak a gyermeknek kell majd a viadalra mennie.