Azt mondják, az emberi fantázia és képzelőerő határtalan, melynek ékes példái már számtalanszor visszaköszöntek könyvek, filmek, festmények, használati tárgyak és a jóégtudja még minek a formájában; ki-ki a maga módján mindig megpróbál maradandót alkotni, még akkor is, ha az ‘olyan rossz, hogy ezt nem lehet kihagyni!’ felkiáltással vetjük bele magunkat. Egyszer én is nekiveselkedtem egy gyilkos gumiabroncs témáját boncolgató filmnek, hát nem mondom, hogy nem akartam kikapcsolni az első pár perc után, de ha egyszer a fejünkbe vessszük, hogy nekiállunk, akkor onnantól nincs visszaút és már csakazértis megnézzük, legalább tapasztalatgyűjtésnek, illetve mesélnivalónak megteszi. Legalábbis én így vagyok ezzel, talán egy kicsi mazochista hajlam is közrejátszik benne, ki tudja (mondjuk amíg a hihetetlen Asylum-os produkciókra nem veszem rá magam /lásd Sharknado, Mega Shark vs. Giant Octopus és a többi nyamiság/ – amit nem tervezek – addig szerintem nincs baj :D).
Na de ne kanyarodjunk el, mert a szárnyaló fantázia tud nagyon is jó lenni… egészen addig, amíg nem vállaljuk túl magunkat, mint ahogy Catherine Fisher Incarceron című könyvében, pedig az írónő aztán tényleg igyekezett, hogy valami egyedi produktumot hozzon létre, ami valljuk be sikerült is neki. Csak épp nem mindegy, milyen áron.
Címke/disztópia
Marissa Meyer – Cinder (Holdbéli krónikák sorozat 1.)
Ha belegondolunk – akár a könyveket, akár a filmeket vizsgálva – annyiféle történettel vagyunk körbevéve és megannyi műfajúval, hogy egy emberöltőnyi élet alatt lehetetlenség mindegyikkel megismerkedni, és rengeteg olyan mű is marad, melyről valószínűleg sosem fogunk hallani. Szomorú dolog ez, dehát az embernek ugyebár élnie is kell és alakítgatnia a saját életét, mely ugyancsak történetek sokaságából épül fel az idő múlásával. Egyedit alkotni manapság nem könnyű dolog, viszont nem esélytelen, nézzük csak meg hány könyv és film jelenik meg évente, melyek ha nem is tökéletes újítók, mégis gyarapítját egy-egy újabb folttal az elképzelések gigantikus szőnyegét, ha úgy tetszik. De sokszor fordul elő az is, hogy egy új sztori helyett egy variáció kerül meg- vagy felelevenítésre, kisebb-nagyobb változásokat beleszuszakolva.
Vegyük például a Disney mesék világát, melyek közül jónéhány példányt megtalálhatunk könyv, animációs film és rendes film változatban is – ha valamelyik forma pedig hiányzik, az évek múltán nagy valószínűséggel fognak szépen sorjában felelevenítésre kerülni, nehogy véletlenül is elfeledjük őket. Nem véletlen, hogy ezt a példát hoztam, ugyanis Hamupipőke feldolgozott történetét olvashattam el nemrég, mely Marissa Meyer kobakjából pattant ki és íródott papírra, majd pedig Cinder névvel került a könyvesboltok polcaira.
Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn (Pippa Kenn-trilógia 1.)
Nem mostanában nyúltam magyar szerző könyvéhez – persze nincs itt szó semmilyen elzárkózástól -, csak mivel alaptörténet-centrikus vagyok és azok alapján általában külföldi írók történeteivel találkozom sűrűbben, így a magyar vonal kicsit talán háttérbe szorul. Ezúttal viszont sikerült egy magyar ifjúsági poszt-apokaliptikus regényt kihalásznom az elolvasandók sűrű erdejéből. Az elszaporodott hasonló témájú művek után kíváncsi voltam magyar oldalról mit tudunk felmutatni ezen a téren, ezért Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn trilógia első részének estem neki.
Kemese Fanniról nem sok információt lehet fellelni azon kívül, hogy fiatal feltörekvőként igyekszik lavírozni az írói pályán, rajongói oldalán körbenézve pedig annyi is bizonyos, hogy műveibe abszolút bevonja olvasói közönségét, hol részleteket elhintve, hol a könyvei borítótervezése kapcsán. Abszolút pozitívnak tartom ezt a fajta hozzáállást, hiszen így kap egyfajta támpontot és visszajelzést, mely mentén haladhat azon az úton, melyen leginkább megfelel olvasói számára és ezáltal támogatást és bíztatást élvezhet. Na de nézzük, elsőként mit is alkotott!
Ernest Cline – Ready Player One
Szerintem nem túlzok, ha kijelentem: szinte alig akad ember a világon, aki ne hallott volna/próbált volna ki már valamilyen számítógépes játékot – amennyiben a feltételeik megengedik -, legyen szó stratégiai, platform, szerep- vagy bármilyen más játékról (mint tudjuk ugye, manapság már pénzt is lehet ezzel keresni, nézzük csak meg a drága Pewdiepie-t :)). Nem mondom magam akkora nagy játszónak, de azért volt már szerencsém jópár példányt kipróbálni és tudom mennyire piszok addiktívak tudnak lenni, ha nem figyel oda az ember.
Emlékszem mennyire odavoltam egy Toy Story-s darabért, amit aztán addig játszottam, míg a gépem megelégelte és a lejátszóban kettétörte a lemezt – mondanom sem kell, utána jött az utánpótlás. Ernest Cline Ready Player One című könyvében is a számítógépes játékok előtt teszi tiszteletét és mutatja meg, meddig képesek az emberek elmenni egy-egy játék megnyeréséért.
Cory Doctorow – Kis testvér
A legtöbb eddig olvasott könyvemnél nem volt szükség gondos összpontosításra, de szeretem, amikor egy könyv olvasása nem csupán abból áll, hogy szépen haladunk a történet szálán és annyira kell mindösszesen figyelnem, ki-kicsoda és hol vagyunk, hanem néhol komoly koncentrációt igényelve olyan plusz információkhoz is juttat, amikhez eddig nem volt szerencsém, de persze mindezt oly mértékben valósítja meg, hogy nem nyomja el közben magát a körészőtt sztorit.
Cory Doctorow Kis testvér című könyvének esetében a programozás világába mélyedhetünk bele, de emellett nem feledkezik meg az amerikai történelemről és irodalomról sem, kiélezve néhány ideológiai eseményre és főbb képviselőikre. Elsőre nem hangzik túl érdekesnek, de gyorsan el kell oszlatnom ezt a tévképzetet, mert igenis az, sőt! Ifjúsági regény révén abszolút nem szárazan adagolja számunkra a dolgokat, hanem a dialógusokba beleépítve, fiatalos stílusban és közérthetően kapjuk tálcán az egyre több okosságot.
Patrick Ness – Kés a Zajban (Chaos Walking sorozat 1.)
Akarva-akaratlanul is döntő szokott lenni néhány könyv elolvasásánál a róla alkotott vélemények felszínes áttekintése (szigorúan kihagyva a spoileres részeket!), mely alapján az ígéretes történet kap egy újabb löketet, egyfajta megerősítést, hogy bizony érdemes nekiállni. Nem volt ez másképp Patrick Ness Chaos Walking trilógiájának első darabja, a Kés a Zajban mű tekintetében sem. Bár szeretek úgy nekiállni többrészes sorozatoknak, hogy minden darabja megvan, itt most csupán az első részhez sikerült hozzájutnom, de mivel annyi pozitív és különleges jelzővel illették, gondoltam elkezdtem, legfeljebb majd’ megesz a fene, míg rátalálok a folytatásra. Na de nézzük, miért írom mégis az elolvasása után nyugalommal ezt a bejegyzést.