Elgondolkodtató, ijesztő, mégis zseniális | Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem

Van az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és miután becsuktad, aznap, majd a rákövetkező nap, de még akár egy hét múlva is körülötte járnak a gondolataid, amolyan igazi máslaposság érzéssel. Számomra ezt jelentette Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem című könyve, amely igazi komfortolvasmánynak indult, majd hatalmas kedvenc lett belőle, és el sem tudom mondani, mennyire örülök egy ilyen regénynek, mert nagyon ritka mostanság nálam mindez.

A történet szerint 40 nő él börtönbe zárva, egy pincében, néhány őr felügyelete alatt, ahol sem napfény nem jár, sem ők nem hagyhatják el a rácsokkal elzárt területet. Nem tudni, hogyan kerültek oda, de azt sem, miért vannak ott. Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, de a rács szerencsére nyitva marad, így kiszabadulnak és útra kelhetnek, hogy kiderüljön: hol vannak, miért zárták be őket, valamint civilizációt keressenek.

Egy fiatal lány szemszögéből olvashatjuk a cselekményt, akinek nincs kinti emléke, így jóval másabb szempontból közelít meg mindent, hiszen ami másoknak akkora hiányt vagy problémát jelent, számára megfoghatatlan, vagy teljesen ismeretlen. Egyszerre érdekes látni, mit hogyan fogad, hogyan viszonyul egyes dolgokhoz, illetve az is rendkívül érdekfeszítő lesz, ahogy – mesélve az eseményeket – együtt fedezzük fel vele azt az ismeretlent, amely a rácsokon kívül fogadja őt.

TOVÁBB →

Amikor a posztapokaliptikus műfaj találkozik a Piroskával és a farkassal | Christina Henry: Piros

Gyengéim a mese-adaptációk, akár klasszikus, akár népmeséről legyen is szó, pláne, ha baljósabb, sötétebb hangulattal élesztik fel és nyúlnak hozzá az eredeti történethez, az pedig csak hab a tortán, ha mindezt a sci-fi vagy a disztópia közegébe elhelyezve teszik. Már amikor eredeti nyelven megjelent, akkor szemeztem Christina Henry regényével – amely a Piroska és a farkast bolygatja meg és gondolja újra -, így nagyon örültem neki, hogy érkezik magyarul is, Piros címmel, hiszen pont egy ilyet történet a kedvencem: posztapokaliptikus, sci-fivel átitatott, kellőképpen horrorisztikus, így jó esély volt rá, hogy nem fogja az írónő elfinomkodni a cselekményt és egy izgalmas adaptációt kaphatunk.

Az alaptörténet szerint van nekünk egy Piros névre hallgató, piros kapucnis lány, aki próbál túlélni a világban, miután egy járvány miatt a lakosság megtizedelődött, a hatóság pedig igyekszik karanténtáborokba zsúfolni a megmaradt egyéneket. Célja, hogy árkon-bokron átvágva eljusson a nagymamájához, mivel úgy gondolja, eléggé szegregált helyen lakik ahhoz, hogy megmeneküljön attól a káosztól és pusztulástól, amely általánosan jellemző a településeken, és ez lehet az egyetlen esélye arra, hogy viszonylag normális életet élhessen.

TOVÁBB →

Szépirodalmi cli-fi (még) egy utolsó vándorlásról | Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás

Ugyan már elég korán születtek olyan regények, amelyek az éghajlati viszonyok megváltozásával foglalkoznak, vagy erre építik fel cselekményüket, maga a cli-fi műfaji elnevezés (teljes nevén climate fiction, szerintem ne akarjátok lefordítani, mert elég bugyután hangzik :)) a 21. század terméke, mondhatni a klímaváltozás irodalmi nyelvre történő lefordítása. Nagyon szoros a kapcsolat a sci-fi és a cli-fi között, tekinthetőek testvérműfajoknak is, csak a cli-fi központi témája specifikusabb, az időjárás megváltozásával kapcsolatos, és az ezek okozta politikai, gazdasági, társadalmi problémákat boncolgatja, illetve táptalajul szolgál történetek elmeséléséhez. Annyi bizonyos, hogy a mai magyar piacon megtalálható, még nem túl bővelkedő kínálat rohamosan növekedni fog az évek során, hiszen a klímaváltozás tanúi vagyunk, ezért kihatással van nem csupán az életünkre, de a képzelőerőnkre is.

Nálam most reneszánszát éli a sci-fi, ezért biztos voltam benne, hogy előbb, vagy utóbb belebotlok cli-fi-nak kikiáltott regénybe is (ugyan korábban is olvastam már, ám akkor még egyáltalán nem kapott ilyen címkét), ez most Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás című könyvénél következett be. Vannak azok a könyvek, amelyeknél már az első sortól kezdve tudod, hogy ez a te könyved lesz. Nos, ennél a regénynél is ez történt, teljesen magával ragadott az a borongós, baljós hangulat, amelyet megüt, majd aztán végigkíséri vele Franny történetét.

TOVÁBB →

Vizuális extázis a szemnek, nyomasztó sci-fi a léleknek | Simon Stålenhag: Elektronikus állam és Mesék a Hurokból

Nem akartam úgy elmenni a 2020-as év mellett, hogy ne tegyek említést Simon Stålenhag munkásságáról, legalábbis azon részéről, amely hazánkba is eljutott és az év során megismerkedtem vele. Sokáig kerülgettem az első könyv beszerzését, mint a forró kását, mert féltem, hogy meglehetősen „készen kapom” majd az olvasottakat az illusztrációknak köszönhetően. De ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen ebben az esetben a képek nem arra szolgálnak, hogy megelevenítsék a leírtakat, sokkal inkább arra, hogy kiegészítsék a történetet és egy olyan pluszt kapjon így az egész, amelynek köszönhetően még jobban átélhető, magunkénak érezhetjük az olvasottakat, mintha mi is részesei lennénk.

Mire számíthatsz, ha Stålenhag könyveit a kezedbe veszed?

/Jelen sorokat az első két nálunk megjelent kötete alapján szedtem össze, ha netalántán a későbbiekben bármi változna (reméljük nem :))./

TOVÁBB →

Ne szólj szám, nem fáj fejem | Christina Dalcher: Vox

A disztópia és a női szerepek című blogbejegyzésemben boncolgattam már azokat a történeteket, amelyek egy elképzelt társadalmat mutatnak be, központba helyezve a nőket, hol a kirekesztettség miatt, hol pedig azért, mert ők válnak a hatalommá. Amikor először megláttam Christina Dalcher könyvét, a Voxot, tudtam, hogy ez is ezen disztópikus könyvek táborát fogja erősíteni, méghozzá a nők, mint elnyomottak vonalán. Az alaphelyzet nagyon érdekes: a nők szavainak számát korlátozzák, és ezzel próbálják meg visszaszorítani őket azzal a nem titkolt céllal, hogy fokozatosan vonuljanak ki a társadalmi részvételből és kerüljenek a teljes uralom alá. Nos igen, nem egy biztató kezdet. De vajon tud-e újat hozni a repertoárba? Szerintem igen, meg is mutatom, hogy miért.

Mondanom sem kell, hogy amikor először szemeztem a könyvvel, kíváncsian vártam a magyar fordítást, reménykedve benne, hogy ez mielőbb bekövetkezik. Amikor aztán megláttam a szent megjelenési dátumot, repültem is az előrendelés gombra. Igen ám, de a várva-várt öröm e-mail csak nem akart megérkezni, a megjelenési dátum pedig, mint a rétegtészta nyúlt az idők végezetéig, mígnem másfél év csúszással e-könyv formában elérhetővé vált (a bejegyzés írásakor sem látok még papírkönyveket tolongani, úgy sejtem, ennek kiadására még mindig nem került sor, de javítsatok ki, ha tévedek.). Egy huszárvágással lemondtam az előrendelésemet, hogy végre ennyi idő várakozás után végre belevethessem magam, ezért említenem sem kell szerintem, mekkora elvárással tettem mindezt.

TOVÁBB →

A magára maradt ország disztópiája | Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget

Izland mindig is egy csoda helyként él a képzeletemben, ahogy a megannyi gyönyörű, ott készített tájképet és az ottani helyeket nézem. Persze ez az idilli kép, amit magamban kialakítottam róla, biztos, hogy jóval árnyaltabb ennél, ezért is szeretek olyan olvasmányokat választani, amelyben ez az ország a cselekmény helyszíne, hiszen ez önmagában meghatározza az alaphangulatot, valahogy borongósabbá, melankolikusabbá válik tőle az egész regény (legalábbis, amelyekkel eddig találkoztam, ott ezt figyeltem meg). Ezt Sigríður Hagalín Björnsdóttir írónőtől A sziget is tovább erősíti, amely azt mutatja be, mi történik az országgal, ha megszűnik a kapcsolata a külvilággal.

Izlandon mindenki éli a maga életét, ki-ki elvan a saját kis burkában, hétköznapijaiban a kisebb-nagyobb problémáival, egészen addig, amíg egyik pillanatról a másikra kiderül: elveszítette az ország mindenfajta kapcsolatát a határon túllal. Sem a telefon, sem az internet nem működik, egyedül az ország falain belül tud egymással kommunikálni a lakosság. Az így kialakult helyzetet több ember szemszögéből követhetjük nyomon, pl. egy újságíró szemszögéből, de a politikai vonal is beleszövődik és a hatalom átformálódásának is tanúi lehetünk. De nem csupán hivatali személyek, hanem a hétköznap embere is megjelenik és az is kiderül, a családokra milyen hatással lesz egy ilyen változás, ezáltal változatos és komplex képet kaphatunk arról, hogyan alakul át az egész ország a magára maradás után.

TOVÁBB →