Címke/disztópia

Szerző: Mona

Ember és gépnép kapcsolatáról | T. J. Klune: A bábuk élete

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ősöreg és csendes erdő mélyén egy Giovanni nevet viselő robot. A világából az emberek már rég eltűntek, feltalálóként igyekezett fákra épült, különleges házát otthonossá, eszközeit minél szélesebb körűvé tenni, ám a magányt nehezen tűrte. Egészen addig, amíg egy embergyermek hozzá nem került, valamint társul szegődött melléjük még két másik robot is: egy nővérrobot, illetve egy robotporszívó, akik megtöltötték élettel és humorral a mindennapjaikat, furcsa szokásaikkal. Így éltek ők, egy furcsa, de annál több szeretettel teli családként.

Biztonságot nyújtó, idilli közegüket megbolygatja, amikor Victor, a család emberi tagja egy ismeretlen robotra bukkan, megjavítva pedig kiderül (bár a HAB névre keresztelt robotnak nincsenek emlékei), a múltban Giovanni és ő ismerte egymást. A bonyodalmak innentől veszik igazán kezdetüket, a múlt sötét árnyainak hitt robotok lecsapnak rájuk és elragadják Giót, főhőseinknek pedig nem lesz más választása: fel kell kerekedniük a gépek uralta városba, hogy megmentsék társukat az újraprogramozástól, vagy ami még rosszabb, a megsemmisítéstől.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Bevezető szösszenet | Stephen King: A harcos (A Setét Torony sorozat 1.)

★★★★☆

Szégyenszemre kevés regényt olvastam még Kingtől, amelyeket sorra kerítettem, ráadásul mind olyan volt, amelynél a filmadaptációt előbb láttam, így sem a hangulat, sem a meglepetés ereje nem tudott teljes erejével érvényesülni. A Setét Torony sorozat nyitányával végre megdőlt ez is, egy általam nem ismert, idegen helyre csöppentem, és nem mondom, hogy teljes mértékben odáig voltam érte, de mégis volt benne valami, ami arra sarkallt, hogy a többi regénye felé fordítsam a figyelmem – természetesen a folytatások mellett-, letaszítva az egyéb várományos, betervezett könyvet.

Amellett, hogy ez is már az átdolgozott kiadás az első, a ’70-es években megírt verzióhoz képest, amelyben az ellentmondásokat kigyomlálja, a rajongók nagy örömére vadonatúj, lüktetően színes borítót is kapott (azt mindenki döntse el, a megújulás tetszetős-e vagy sem), ahogy az egész sorozat is, melyet a kiadó apránként csepegtetve jelentet meg a kiéhezett, későn érkező rajongóknak, hátrányára a használt könyvvel vaskos hasznot remélőknek. Mindez remek alkalmat adott az összeismerkedésre, kezdetben csak az első részre elkötelezve magam, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egymásra fogunk-e találni. Most, az elolvasása után már tudom, hiba volt, így azóta korrigáltam is lemaradásomat, és azóta is az jár a fejemben, mit tudhat ez az író, amivel ennyire rabul ejtett?

A történet a maga 264 oldalával nem sok mindent sejtet, ám annál érdekesebb, földöntúli, szürreális jeleneteknek lehetünk szemtanúi, talán emiatt is érdekel annyira a folytatás, mi jöhet még. Érződik rajta, hogy nem egy modern fikció, kicsit ütött-kopott, kicsit elmélázó, a western műfajának sajátosságait hozó, és azt kell, hogy mondjam, pont erre van szükségem ebben a rohanó világban. Egy kicsit megállni, körbenézni, megfigyelni, és türelmesnek lenni, mert tudom, nagy dolgok vannak itt készülőben, és epekedve várom, hogy megismerhessem én is.

A harcos elolvasásával hivatalosan is elkezdődött számomra az őszi olvasmányok időszaka, és nem csupán Roland indult el hosszú útjára, hanem én is, Stephen King munkásságának szélesebb megismerése apropójából.

Szerző: Mona

„Vajon hány szívet kell ládákba rakni ahhoz, hogy a fájdalom átalakuljon valami mássá?”| Agustina Bazterrica: Pecsenyehús

Egy újabb disztópikus regény, amelyben a világ kifordul önmagából, és elhatárolódik saját értékrendjétől: az állatokat egy halálos vírus miatt megsemmisítik, ennek eredményeképpen eltűnnek a házakból, az utcákról, az állatkertekből, a vadonból, ugyanakkor a vágóhidakról, illetve a boltok kínálatából is. A világ vezetői úgy gondolják, hús nélkül mit sem ér az emberiség, ezért kitalálják, hogy embereket fognak tenyészteni a kieső táplálék helyettesítésére. A húsfeldolgozás ezzel a megváltozott körülménnyel, génmódosított, hangjuktól megfosztott egyedekkel újra megindul, történetünkben éppen egy ilyen Húsgyár hivatalnoka szemszögéből követhetjük az eseményeket egy olyan világból, ahol a kannibalizmus nemhogy elfogadottá, de a mindennapi élet részévé is vált. A főszereplő, Marcos Tejo érzelemmentes profizmussal kalauzol bennünket a normálisnak álcázott pokol legsötétebb bugyraiba, miközben legbelül, a szívében háború dúl. Egy nap ráadásul ajándékba kap egy fogyasztásra szánt nőstényt, a dolgok pedig innen bonyolódnak csak igazán.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Jó anyának lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés | Jessamine Chan: Jó ​anyák iskolája

Vezetés közben egyszer csak megcsörren a mobilod, majd amikor felveszed, a rendőrség közli, náluk van a kislányod. Felhívod az apját, közlöd a tényt, majd emlékeztetve magad, hogy lélegezz, ne ess kétségbe, utad a rendőrséghez vezet.
Két és fél órára egyedül hagytad a lakásban, tudod, hogy elszúrtad, a fáradtság, a kialvatlanság nem mentség, mint ahogy az sem, hogy csupán egy kis térre volt szükséged a végeláthatatlan mókuskerékből, amiről persze a rendőrségnek, a kirendelt szociális munkásnak nem teszel említést.
Az eljárás levezényléséig a felügyeleti jog a volt férjedhez, az apához kerül. Innentől rajtad áll, hogy bizonyítsd, igenis jó édesanya vagy, aki képes és tud gondoskodni a gyermekéről, gondolataidban pedig sorolod, miket mondasz majd a hivatali kirendelteknek, a vizsgálatokat lefolytatóknak, netalán, ha terápiákra szükséges járnod.
Az állam által kirendelt két férfi becsenget hozzád.
– „Fel kell szerelnünk néhány kamerát, asszonyom. – Átnyújtja az aláírandó dokumentumokat.
– Ez most lakásellenőrzés?
– Már máshogy csináljuk a dolgokat.“
A lakásodat, a fürdőszoba kivételével bekamerázzák, minden holmit átforgatnak, mindenhová benéznek, innentől idegennek érzed magad a saját otthonodban.
A módszer megváltozott, a rendszer átalakult, a fejedben pedig egyre inkább ott motoszkál a kérdés: ugye tudsz olyan jó anya lenni, hogy visszakapd a saját lányodat?

Ez aztán egy ízig-vérig KULT könyv lett!

TOVÁBB →
Szerző: Mona

A disztópikus jövő közelebb van, mint gondolnánk – Octavia E. Butler Földmag-duológiájáról

A klímaváltozás korában, amikor az emberiség egyértelműen elveszítette önmagát, és önmagába vetett hitét, az emberek szenvednek. Járványok, háborúk, vízhiány taszítja a népet a pusztulásba, akik pedig túlélik, nem csupán ezek következményeit nyögik, de saját embertársaikkal szemben is meg kell védeniük magukat.

Ebbe az embertelen, disztópikus környezetbe kalauzol bennünket Octavia E. Butler Földmag-duológiája, mely mind a témakörét, mind pedig a mondanivalóját illetően olyan gazdag és fontos könyv a klasszikusok között, amely manapság elég ritkaságszámba megy. Első részében, A magvető példázatában főhősünk, Lauren Olamina, illetve társai próbálnak túlélni, és fosztogatók, gyilkosok között igyekeznek megmaradni embernek, és találni egy olyan helyet, ahol biztonsággal letelepedhetnek. Útja során megfogalmazódik benne egy új hitvilág, a Földmag ideológiája, amely szerinte a változást hozhatja, illetve az emberiségnek a túlélést jelentheti. Míg az első rész önmaga, illetve otthonának megtalálásával foglalkozik, a második rész, A talentumok példázata egyrészt a főszereplő rögös útját folytatja, de mellette jobban belelátunk a társadalmi és gazdasági problémákkal küszködő Kalifornia politikai helyzetébe, történéseibe.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Töretlen rajongással | Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kedves Mr. Ishiguro!

Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.

A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.

El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.

TOVÁBB →