Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.
Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods
Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.
Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt. TOVÁBB →
Ahogy a társadalomnak megvan a saját hierarchiája és élete, úgy egy akváriumban is megtalálhatóak a maga résztvevői, akik hol egymás mellett és javára, hol egymás kárára, de valamilyen szimbiózisban töltik napjaikat, vagy éppen egymástól minél távolabb, különféle jellemekkel és vehemenciával. De míg az akvárium felépítésében és szereplői összepárosításában mi irányítunk és mi határozzuk meg, milyen élőlényeket teszünk egymás mellé, hogy azok harmóniában és békésen éljék egymás mellett az életüket, az emberi társadalomban már korántsem ez a helyzet. Nem válogathatjuk meg szomszédainkat, sőt még rokonainkat sem, így nincs mese: meg kell tanulni toleranciával együtt élni, vagy drasztikus esetben megszakítani a kapcsolatot.
A svéd irodalommal való első találkozásom nagyon pozitív benyomást keltett, de persze nyilván nem lehet egy könyv alapján eldönteni, hogy akkor innentől ez lesz az egyik kedvenc nemzetem, ha olvasnivalóról van szó, ezért igyekszem azóta is svéd könyvekkel gyarapítani a könyvtáramat, hátha valamelyikben találok valami kivetnivalót, amellyel elveszik a varázs – eddig sikertelenül. :) Most épp Fredrick Backman került a kezeim közé, aki első könyvével – Az ember, akit Ovénak hívnak – teljes mértékben levett a lábamról, na de az egy másik történet, melyről később lesz szó. Az első élményből felocsúdva nem volt kérdés, hogy amint adódik lehetőségem, másik magyarul megjelent művét is elolvasom. Így került sorra A nagymamám azt üzeni, bocs, melyről azt hittem követi előző könyve sémáját és az idősekre koncentrál, hát részben tévedtem, hiszen ennél sokkal árnyaltabb történetet kaptam tőle, szerencsére.