Van, amikor egy könyv egyszerre ad mindent, ugyanakkor semmit sem. Furcsa ezt így leírni, de ez volt az első gondolatom, ami megfogalmazódott bennem Afonso Cruz: Virágok című művének elolvasása után. Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, tényleg igyekeztem, mert a sorok között, egyúttal a mögöttes tartalmat felfedezve tanúja voltam az író és maga az alkotás értékeinek, különlegességének, ám ez mégsem volt elég, ezúttal sajnos nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Na de először kezdjünk tiszta lappal.
Narrátorunk az a férfi (Kevin), aki elveszik a részletekben, minden apróságra és jelentéktelen dologra emlékszik, csak éppen a lényeget nem látja át. Vele szemben megismerjük az idős Ulme urat, aki egy műtét következtében elveszítette emlékeit, mintha fogták volna magukat és kihullottak volna gondolatai közül. Az egyik oldalon megadatik minden, mégsem tud vele birtokosa mit kezdeni, a másik oldalnak semmije sincs, holott ez minden vágya: emlékezni. Teljesen különböző emberek ők, akik megpróbálnak segíteni egymáson, de hogyan is tehetnék mindezt, ha még magukon sem tudnak? Együtt próbálják meg felderíteni az idős ember múltját, különböző ismerősök lesznek ebben segítségükre, “mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.” TOVÁBB →
Az egyik legszívbemarkolóbb dolog betegségekről olvasni, hiszen csupán tehetetlen szemlélődőként nyerhetünk bepillantást valaki szenvedésébe, illetve harcába. De mégis rettentő fontosak ezek a könyvek, egyrészt megismertetnek bennünket velük, bemutatják magát a betegség természetét, tüneteit, lefolyását, hogyan segíthetünk, miképp viszonyulhatunk a betegekhez, illetve hogy lehet megbírkózni vele, vagy éppenséggel mi az, amit nem lenne szabad elkövetni ilyen esetben. Másrészt rámutatnak arra, mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akik egészségesek vagyunk és hogy igenis értékelni kell ezt az alapvetőnek hitt állapotot, mert mulandó. Emlékeztetnek rá és egy kicsit helyrebillentenek, hogy az általunk “hatalmas” problémának vélt dolgok, mint például az, hogy épp nem jön elég lájk a készített képünkre, vagy pont lecsúsztunk egy kihagyhatatlan kacat akciójáról mennyire eltörpülnek az igazán fajsúlyos problémák mellett, jelen regénynél maradva pl. amikor kiderül, hogy nem tudod megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Neal Shusterman: Az óceán mélyén címet viselő regénye bemutatja, hogy egy kamasz fiú hogy birkózik meg a nagyon alattomos skizofréniával.
Patrick Ness íróval még a Chaos Walking trilógia vonatkozásában találkoztam először – melynek befejező kötete a mai napig várat magára a könyvtáramban, persze nem mintha olyan rossz lett volna a széria, egyszerűen csak nem találtunk azóta egymásra, nem kapott el az érzés, hogy mihamarabb elolvassam -, akkor lebilincselt az az írói fantázia, mellyel ezt a világot és ezt a közeget megalkotta, így ha valami, akkor ez biztosan nagy erőssége az alkotónak. Ezért örültem meg nagyon, amikor a Szólít a szörny filmet megnézve láttam, hogy a könyv az ő nevéhez is fűződik.
Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.
Voltatok már úgy, hogy a kezetekbe vettetek egy könyvet és csupán rálátásotok volt arról, miről is fog szólni, de már előre tudtátok, hogy odáig lesztek érte? Természetesen itt nem arról a hype özönnel elárasztott, legtöbb esetben alaptalanul magasztalt alkotásokról beszélek, amelyeknél beléd tukmálják, hogy igenis jó és csak szeretni lehet, hanem azokról, amelyek megbújnak a rengetegben és amikor végre egymásra találtok, régi barátként „somolyogtok” össze, egyfajta zsák a foltját érzésként. (Az már más kérdés, ha utána valóban felkapják és népszerűsítik, de itt most ettől független egymásra találásról beszélünk.)
Modern korunk egyik nagy betegsége – a trendeknek való folyamatos megfelelés okán – a testsúlyunkkal kapcsolatos folyamatos aggályaink, köszönhetően a hiper-szuper vékony modelleknek, a megannyi reklámnak, filmeknek, illetve az ezek által kiváltott felfogásbeli berögződésnek. Bár egyre többen veszik fel a problémával a nyilvános harcot és próbálnak ellene kampányolni ahogy csak erejükből telik, még mindig komoly gondnak számít a világ minden táján.