Ez még csak a kezdet! | M. R. Carey: A végtelenség kapuja (Pándomínium sorozat 1.)

Hiába élek-halok a sci-fi történetekért, regényeket illetően mostanság nem igazán sikerült olyat találnom, amivel maradéktalanul elégedett lettem volna, és valljuk be, 2024-ben méltánytalanul sivár volt a magyar megjelenésű felhozatal, az előző évekhez képest eléggé lecsökkent a számuk, és egy kezemen meg tudom számolni, hány okozott maradandó élményt. Ezért hatott üdítően egy rég olvasott ismerős, M. R. Carey nevének felbukkanása, annak idején a Kiéhezettek című posztapokaliptikus zombiregénye felettébb tetszett, így mindenképpen szerettem volna esélyt adni A végtelenség kapujának, hátha valamelyes kirángat ebből a balszerencsés mókuskerékből.  

„A műholdak még odafent voltak, és szenvtelenül figyelték, ahogyan a bolygó darabokra hullik”

A végsőkig kitartó tudós, Hadiz Tambuwal a lehetetlennel próbálkozik: a végletekig kimerült, utolsókat nyögő Föld megmentésével, és kísérletei során valóban belebotlik a csodába, a párhuzamos valóságú Föld számtalan variációjába, amellyel felcsillanhat végre a jövő reménye. Csakhogy az éremnek két oldala van. „Csodálatos tudományos áttörése óriási dolog volt a saját idővonalán, de más Földeken a dimenziók közti határ áttörése hétköznapi ténynek számított már több évszázada.”

 A végtelen számú világot a Pándomínium fogja össze, egy globális szövetség, amely egyengeti és rendet tart a megannyi Földön, és közbe lép, amennyiben veszélyt érzékel.

„A Pándomínium világait általános bőség jellemezte. A szegénység a nélkülözés és hiány mellékhatásának bizonyult, és a Pándomíniumon belül nem igazán maradt nélkülözés és hiány. Illetve kialakulhattak kisebb helyi hiányok, de ezek gyakorlatilag pusztán logisztikával megoldhatók voltak. A Mindenütt Jelen Lévő Tanács átdobta az ilyen problémákat a Regiszter nevű, kisbolygó méretű MI-nek, ami addig csűrte-csavarta a számokat, amíg el nem kezdtek ömleni a nyersanyagok és az ellátmány. Nem ütötte fel a fejét éhínség, ahogyan hontalanság sem. Mindig akadt valahol még több hely, amelyet még több jó dologgal lehetett megtölteni. A Pándomínium maga volt a több-földi paradicsom”

Hamarosan Tambuwal is a veszélyforrások közé fog tartozni, és egy hatalmas léptékű háború kellős közepébe csöppenve, választásra kényszerül, melyik oldalhoz csatlakozzon, a különböző világok lakóinak túlélése érdekében.

TOVÁBB →

Lebegés az ökokatasztrófa tengerén | Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Év elején, amíg még nem indulnak be az új megjelenések, szeretek a polcon lévő, olvasatlan könyveim közül választani, éppen az aktuális érdeklődési körömhöz igazodva. Így esett a választásom a Rovarszemű emberre, a cli-fi műfaj és a távol-keleti író kombinációjából úgy gondoltam, csak valami jó sülhet ki, és valóban, remekül megalapozta a 2025-ös évem indulását.

A Vajo-vajo szigetén élő törzs a természettel teljes összhangban, hiedelmeinek alárendelve éli mindennapjait. Atile’i-nek a hagyományoknak megfelelően, mivel betöltötte a szükséges 180 holdhónapot, másodszülöttként el kell hagynia a szigetet, ő pedig útra kelve, korábbi sorstársai szellemének társaságában sodródik egy rejtélyes sziget felé. A világtól elzárt közösséget elhagyva, átugrunk a modern társadalomhoz, ahol a természet próbálja visszakövetelni jogos jussát: természeti csapások által sújtja Tajvan szigetét, mi pedig néhány itt lakó helyzetével ismerkedhetünk meg, akik ebben az ökokatasztrófában próbálnak boldogulni. Egyikük Alice, aki elveszítette férjét és fiát, és öngyilkosságra készülve vágja ki magát a mindennapi kapcsolataiból, ám amikor otthona is a tájfun áldozatává válik, és egy szemétsziget eléri a partokat, élete különös fordulatot vesz. A látszólag egymástól független szereplők és helyzetek a regény folyamán fonódnak össze, és sodródnak az árral, akár a történetben felgyülemlett, tengeren ringatózó szemétsziget.

TOVÁBB →

Hangulatos szellemhistóriák | Stephen King: Joyland, Később

Miután belekóstoltam King korai munkásságába, éles kanyart véve belefogtam a későbbi könyveivel való ismerkedésbe is. Kétségkívül más hangulattal rendelkezik mind a Joyland (2013), mind pedig a Később (2021) az első regényeitől, de a két kísértethistória erőssége pont ezen alapul, és hát valljuk be, ahogy telik az idő, változunk mi magunk is, egy író miért ne tenné? A minőség cseppet sem változott azóta sem, és ez az, ami fontos.

Joyland

Devin Jones tengeti a tipikus egyetemisták életét: megéli az első szerelmet, ám nem sokáig úszhat a boldogságban, hamarosan bekövetkezik az első csalódás is, mely élete mélypontjaként csúcsosodik ki. Így amikor nyári munkát vállal egy vidámparkban, tulajdonképpen az itt töltött napokkal próbálja egyben tartani magát. Joyland alapelve, hogy az embereket szórakoztassák, és jókedvet árusítsanak a különféle attrakciókkal, ám a hely sötét múlttal rendelkezik: megöltek ott egy lányt, akinek állítólag azóta is ott kísért a szelleme. Madame Fortuna, a médium titokzatos kijelentése nyomán Devin belecsöppen ebbe a rejtélyes árnyoldalba, és hamarosan a gyilkos iránti nyomozás felé fordítva figyelmét, ám ez több veszélyt rejt magában, mint azt elsőre gondolja, és az időközben kialakult kötelékei életébe is beférkőzik a fenyegetettség.

TOVÁBB →

„A világ a fülünk hallatára omlik össze, és te néhány vámpírral vagy elfoglalva.” | Stephen King: Borzalmak városa

A 2024-es év végéhez közeledve végre sikerült eljutnom oda, hogy teljes mértékben ráálljak King regényeire, és mindig becsempésszem az aktuális olvasmányaim sorába. Bár a lista még rettenetesen hosszú, és egyáltalán nem egyszerű ennyi év munkásságát csak úgy beszerezni (főleg, ha az ember a szépérzékét nem hajlandó mindenáron beáldozni az olvasás oltárán, és inkább a reménykedő várakozásra áll át, ugye… :)), azért szerencsére van így is miből szemezgetni.

A Tortúrán felbuzdulva ismét egy korai történetéhez nyúltam: a Borzalmak városa, második regényeként, eredetileg 1975-ben jelent meg (nálunk a legelső kiadásra 1991-ben került sor). Főgonoszként ezúttal vámpírokat kapunk, a klasszikus félelmetes szörnyfajtaként, mindenféle csillogástól mentesen. Volt egy hangyányi fenntartásom emiatt, mert az utóbbi időben egyrészt elcsépelt, másrészt teljesen eltorzult és kifordított kép alakult ki ezekről a természetfeletti lényekről, ám ahogy belemerültem a fejezetekbe, köddé vált mindenfajta ellenérzésem, sőt, visszaadta abbéli hitemet, hogy igazából lehet borzongani a vérszívóktól, csak a megfelelő, egyáltalán nem finomkodó kezekből kell kikerülniük.

TOVÁBB →

Időutazás a rabszolgaság pokoli markába | Octavia E. Butler: Rokonság

Az időutazás mindig is kimeríthetetlen téma az irodalomban, társuljon bármilyen műfajjal is. Születhetnek belőle teljes vállszélességű, nagy betűs sci-fi alkotások, ugyanakkor alapként is szolgálhat a legkülönfélébb történetekhez, mindenféle tudományos háttér mellőzésével, talán ez az a legkedveltebb topik, amelyhez olyan írók is bátran nyúlnak, akiknek a munkássága teljes mértékben elhatárolódik a tudományos fantasztikumtól. A sci-fi irodalom egyik kiemelt alakjának számító Octavia E. Butler a Rokonság című könyvében szintén csupán eszközként használja a múlt és a jelen közötti utazást, így kimozdulva fő zsánere mezsgyéjéből, történelmi fikcióban elevenedik meg a rabszolgaság kérdésköre.

1976-ban Dana élete nem is lehetne teljesebb: férjével nemrég költöztek álmaik otthonába, közben pedig írói pályáját egyengeti, és az, hogy a huszonéves lány színesbőrű, semmilyen hátránnyal, kirekesztéssel nem jár számára. Egyszer azonban egy rosszullét után ismeretlen folyóparton találja magát, ahol egy fehér fiú éppen fuldoklik, ő pedig gondolkodás nélkül a segítségére siet, majd amikor a sikeres mentés után a fiúért érkező ember a lányra fegyvert fog, a rá leselkedő veszély hevében újra visszatér férje mellé, az otthonukba. Az eset előtt mind a ketten értetlenül állnak, főként, mivel az idő is másképpen telt a két helyszínen, nemsokára pedig az is kiderül, hogy Dana 1815-be utazott vissza. A fiú, akit megmentett, rejtélyes módon a későbbiek folyamán is minden alkalommal, amikor az élete forog kockán, magához sodorja Danát a jövőből, így a lánynak boldogulnia kell abban az időben, amikor a rabszolgatartás még virágkorát élte. Az utazás pedig csak a kezdet, a kötelékek felfedezésével indul útjára az igazi bonyodalom, főleg, hogy a lány, illetve a múltban körülötte lévők élete a történések által sokszor csupán hajszálon múlik.

TOVÁBB →

Ray Nayler, te zseni!

Jó látni, hogy minden évben akadnak olyan, a magyar közönség számára jórészt ismeretlen, ígéretes sci-fi írók, akiket felkarol egy-egy kiadó, ezzel is szélesítve a tudományos fantasztikum repertoárját. Idén különösen jó alkotót ismerhettem meg Ray Nayler személyében, akinek egyszerre két kötete is megjelent nálunk, Az óceán szeme, illetve a Mamutrezervátum címet kapó kisregény. Mindkettő az állatvilág köré szövi figyelemre méltó történetét, az ökothriller műfajába tartozva a természetvédelem és az emberiség ehhez való viszonyulásán alapul a cselekmény, megannyi gondolatébresztő felvetést, kérdést hagyva maga után.

Az ​óceán szeme

Elsőként az eredetileg 2022-ben napvilágot látott regényével ismerkedtem meg, és nem túlzok, ha azt mondom, már az első soraival teljesen magával ragadott ez a roppant sokrétű mű, amelynek kiindulópontjául egy intelligens és veszélyes polipfaj felfedezése szolgál. Ám mindez valóban csak a keretet adja, a félreeső szigeten zajló kutatásuk, a kapcsolatfelvételre irányuló próbálkozásuk, megérteni vágyásuk mellett egy mesterséges intelligencia által vezetett halászhajó fedélzetére is elkalauzol az író, ahol az embereket rabszolgaként dolgoztatják és kényszerítik a halászatra, kizsákmányolva és kiszipolyozva ezzel az óceán amúgy is véges tartalékait. Valamint egy hírhedt hackert is megismerhetünk, akit egy rejtélyes és különösen nehéz munkával bízzák meg, ami akár az életébe is kerülhet, ha nem vigyáz. Látszólag három, egymástól teljesen elkülönülő történetszál, de ahogy haladunk az események sűrűjébe, úgy fonódnak össze egy csodálatos egyvelegként, amelyben megannyi fontos téma kerül elő, és hiába mondják, hogy a kevesebb néha több, itt tökéletesen kivitelezett ez a komplexitás.

TOVÁBB →