Vannak bizonyos irományok, melyeket a maguk idején ugyan megjelentettek eredeti nyelven, de hozzánk csak jóval később jutottak el, mint ahogy illendő lett volna. A napjainkban általában jellemző, maximum hónapos várakozások helyett itt most kemény évekről van szó, pedig ha belegondolunk, ma már ezt a kevéske időintervallumot is milyen nehéz kivárni.
Ennek remek példája Lois Lowry Az emlékek őre sorozat első kötete, mely 1993-ban jelent meg eredeti nyelvén és mindösszesen 8 évet kellett várni arra, hogy kicsiny országunkban is lehessen magyarul olvasni. A folytatásoknál sem volt fényesebb a helyzet: a második rész, a Valahol, messze 4 év, míg a harmadiknál, mely a Hírvivő címet viseli 3 év volt a várakozási idő, ám az utolsó, negyedik regénynél – A fiú – már csak 1 év. Felgyorsult világ, hah?
Nagy meglepetés volt számomra, hogy eme művet sokan fiatalkoruk egyik kedvenc könyveként tartják számon – ráadásul a borítón is ott díszeleg „Az Amerikai Gyermekkönyvtárosok Szövetségének díjnyertese” plecsni -, mert számomra úgy ahogy van, kimaradt ez az élmény. De őszintén szólva a borító sem az a tipikus, mely elárulja a megcélzott korcsoportját (kivéve persze, ha elolvassuk az apró kis utalást rá). Furcsa dolog utólag értesülni róla, hogy te most tulajdonképpen egy ifjúsági könyvet tartottál a kezedben, mert abszolút nem így álltam hozzá és így belegondolva egyáltalán nem is tartom annak.
A tavalyi évben abszolút első számú kedvenc könyvvé avanzsáltam Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok elnevezést viselő alkotását, mely lehengerlő szófordulatai, kifejezésmódja és elbeszélési stílusán felül még egy sokkoló, ám remek történet által vívta ki nálam eme címet. Így nem volt kérdés számomra, hogy amint találkozok egy újabb művével el kell, hogy olvassam. A nyertes darab ezúttal az eredeti nyelven 2001-ben kiadott, magyarul pedig 2006-ban publikált Hadd mondjam el… lett, melybe nagy reményeket táplálva vehettem bele magam. Bár a nem mindennapi szókapcsolatok ezúttal nem diadalmaskodtak, sikerült egy újabb megrázó élménnyel gazdagodnom és a hangulat ellenére egyáltalán nem tántorodtam még mindig el az írónőtől.
Mindig érdekes dolog számomra a régmúlt időket idéző hangulattal áthatott könyvek olvasása, amikor is betekintést nyerhetünk múltunk egy-egy szegletébe; avagy hogyan is éltek régen az emberek, milyen szokásaik voltak, milyen szabályok, etikettek, öltözködési stílusok voltak jelen mindennapi életük során. Gail Carriger-nek hála a Napernyő Protektorátus sorozatával teljes mértékben kiélhetem eme vágyamat, ráadásul nem is akármilyen történetekkel!
Első találkozásom Neil Gaiman munkásságával – amikor is az Amerikai Istenek címet viselő művét pécéztem ki magamnak (blogbejegyzés róla: 
Előző blogbejegyzésem folytatásaként akkor következzen Justin Cronin – A szabadulás trilógia második kötete, mely A Tizenkettek elnevezést viseli, hivatkozva azokra a fertőzöttekre, akikkel – ahogy az első részben értesültünk róla – útjára indult a borzalom és a pusztulás, melynek köszönhetően a népesség majdnem egésze odaveszett. Az Első Kolónia ugyan talpon maradt és jól elvolt falai között, de mint az lenni szokott, ez a fajta életmód, a megrekedtség és bezárkózottság nem mindenkinek fekszik, ezért néhányan felkerekedtek, hogy leszámoljanak az ellenséggel.
Hajótörés, lezuhanó repülőgép, egy éppen jókor jó helyen fekvő lakatlan (vagy annak hitt) sziget – ezek a tipikus szigeten rekedős történetek alappillérei, melyet sokan sok helyen elevenítenek meg papíron, vagy filmvásznon, vagy a televízióban. Gondolom mindenki ismer legalább egy ilyen, katasztrófával indított történetet (Daniel Defoe: Robinson Crusou, A kék lagúna, Lost – Eltűntek stb.), melynél minimum egy, közkedvelten kettő (szigorúan mindkét nemből egy-egy!) vagy épp egy csapat ember marad életben az ismeretlen terepen. Ahogy haladunk előre az időben, ez az alapanyag egyre érdekesebbé válhat annak vonatkozásában, hogy az egyre kevesebb dolgot nélkülözni hajlandó ember hogyan kényszerül arra, hogy teljes mértékben rábízza magát a természetre. Jelenleg boncolt regényem, Tracey Garvis Graves – Kötelék nevet viselő olvasnivalója viszont inkább az emberi kapcsolatok alakulásának vonalát követi egy tinédzser fiú és egy nő főszereplésével.