Általánosságban elmondható, hogy a regénycímek vonatkozásában íróink igyekeznek a lehető leghűebben, leglényegretörőbben, de egyben a legfrappánsabban visszaadni nekünk a kezünkbe vett könyv történetét, hogy amikor már eljutunk a konkrét olvasási szakaszhoz, ne érjen meglepetés a tartalmat illetően. Mindig is szerettem a hivalkodó, úgymond szokványostól eltérő címeket – ami azért valljuk be könyvek esetében majdhogynem alapfeltétel – de mégis van egy olyan vékony élen táncoló kategória, amikor olyan lehetetlen/szokásos szituációktól különböző elnevezést kap, amely a fülszöveg elolvasása nélkül is egyből megragadja az ember figyelmét és azonnal befészkelődik a késztetés, hogy megkaparintsa magának. Többek között ez volt az oka, hogy tavalyi évben például hozzáláttam A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, valamint aktuális blogbejegyzésem, A pasi a szomszéd sírja mellől olvasásához. Ezúttal a furcsa cím mellett a még furcsább borító is arra késztetett, hogy nézzem meg belülről is eme regényt, mert ez olyan különös, hogy a részévé kell, hogy váljak!
Címke/3/5
Rachel Vincent – Lélekmentők (Sikoltók sorozat 2.)
Nehéz dolog könyvsorozat esetében fenntartani az érdeklődést a folytatások iránt, bár sokszor nagyon kíméletlen módon tudnak játszadozni az írók és írónők a tollukkal, elég csupán, ha a befejezések eseteire gondolunk: kedvelt szokásuk pattanásig feszíteni a húrt a végéhez haladva, melyet aztán rendszerint sikerül is elpattintaniuk egy lezáratlan, félbehagyott és izgalomdús jelenettel. Aztán persze vannak azok a példák, amikor inkább a ‘minden könyv egy önmagában is helyt álló kisebb alkotás’ módszerét alkalmazzák, az alaptörténetet kiegészítő felvezéssel, majd pedig lezárással, aztán vagy lesz annyira érdekfeszítő, hogy továbbra is el akard olvasni a többit, vagy nem.
Amikor a Sikoltók sorozatot elkezdtem – melynek megjegyzem a megkaparintása pillanatában nagy lelkesedés fogott el – tetszett az, hogy olyan természetfeletti erőhöz nyúlnak, amely nem túl gyakori alapanyagnak számít, még akkor is ha mindez egy teljesen sablonos alapsztorival egészült ki. Aztán kezembe került a második kötet, a Lélekmentők, melynek már úgy álltam ugye neki, hogy tudtam, körülbelül mire számíthatok az elbeszélés módját illetően, de nagy kérdés volt sikerül-e továbbfejlődnie és fenntartania azt a bizonyos éberséget és kíváncsiságot a többi kötet iránt. Ha olvastad az előző blogposztomat egy másik könyvről, már sejtheted a választ, ha nem akkor olvasd tovább és megtudhatod. :)
Laini Taylor – Füst és Csont leánya (Füst és Csont leánya sorozat 1.)
Amikor egy könyvet illetően több helyről is azt hallod, hogy nagy eséllyel fog az egyik kedvenced nyomdokaiba lépni, netalántán túlszárnyalni, na akkor lép életbe az a nagyon erős késztetés, hogy bizony el KELL olvasni a művet. Ilyenkor viszont megvan annak a veszélye, hogy túl nagyra teszed a mércét és meglesznek a saját elvárásaid, akarva-akaratlanul is párhuzamot keresve a két alkotás között, de a végén óriásit csalódhatsz benne – vagy természetesen fennáll annak a lehetősége is, hogy elismerően bólogatsz; igen, ez valóban így lehet!
Ehhez kapcsolódóan friss olvasmányom, Laini Taylor – Füst és Csont leánya című regénye pontosan ebbe a kategóriába esett. Nem egy helyen kaptam el egy-egy megjegyzést, hogy igenis ez lesz az új Harry Potter, mindenki oda meg vissza imádja, ezért értelemszerűen feléledt bennem a kíváncsiság, vajon tényleg van-e alapja ennek a feltevésnek. Hát nem volt.
Neil Gaiman – Amerikai istenek
Kevés azon emberek száma, akik Neil Gaimanről rossz véleménnyel vannak, eddig lépten-nyomon dicsérő szavakba botlottam a könyveivel kapcsolatban, nem véletlen hát, hogy könyveit szívesen látják viszont a filmvásznon, vagy éppen a televíziók képernyőjén sorozat formájában.
Fel volt adva tehát, hogy a megannyi műve közül melyik legyen A nagybetűs első regény, amibe belekezdek, hogy megtapasztaljam én is a Gaiman-varázst. Választásom végül az Amerikai Istenek eredetijére esett (a megjelenés 10. évfordulója alkalmából ugyanis már megjelent a bővített kiadása is), lévén, hogy hamarosan sorozat formájában köszön vissza és rengeteg illették elismeréssel.
Kerstin Gier – Rubinvörös, Zafírkék és Smaragdzöld (Időtlen szerelem sorozat)
Az ember általában szeret olyan valóságon túlmenő, alternatív történeteket olvasni/nézni, amely valódi átélését a saját bőrén keresztül nem tapasztalhat meg, így az általa kapott kitaláció az, amely végigkalauzolhatja hogyan is működhetne mindez. Ilyen például az időutazás témája, mely számtalan módon került már feldolgozásra, de úgy tűnik sosem unjuk meg és előszeretettel készülnek az újabb és újabb alkotások.
Ezúttal Kerstin Gier Időtlen szerelem trilógiája került elolvasásra és ezzel meg is lett az első mű, melyet német írónőtől olvastam -bár mivel magyarul tettem, igazából semmi különös dolog nem tűnt fel, de a tudat azért ott lebegett. :) Utólag belegondolva jó döntésnek bizonyult, hogy egybe daráltam le őket, de hogy pontosan miért is, azt a továbbiakban elolvashatjátok.
Gail Carriger – Soulless – Lélektelen
XIX. század, csipkék, fodrok, ízléstelenebbnél ízléstelenebb kalapok, kravátlik, napernyők, bálok, gőzgépek, léghajók, tudósok – steampunk, gőzpunk, urban fantasy, és még dobálózhanék tovább a különféle jelzőkkel, amelyek Gail Carriger Soulless – Lélektelen című könyvét jellemzik. Egészen egyedi alaptörténetű művel van dolgunk, ahol egyszerre vannak jelen a régi idők sajátosságai a természetfeletti lények világával.
A dolog azonban nem áll meg ennyinél, hiszen különlegességét tovább tetőzi, hogy a szokásos vámpírok, vérfarkasok, szellemek és kísértetek mellett egy újabb teremtménnyel is megismerkedhetünk: főhősnőnk egy lélektelen, természeten túli hölgy, akinek érintésére visszahúzódnak a fogak és eltűnnek a bundák – képes semlegesíteni a természetfelettit. Így már még inkább érdekesebb, nemde?