Az idei év első magyar regényeként Totth Benedek első könyvét, a Holtversenyt választottam, melyet egyfajta kultkönyvként is emlegetnek. Már régóta szemeztem vele, ráadásul a tavalyi évben megjelent újabb könyve is, mely szintén felkerült az egyszer el kell olvasnom listámra, így gondoltam, ameddig nem sikerül megszerezni, tökéletes lesz ezzel a művével ráhangolódni. Hát, meg kell, hogy mondjam, rendesen feladta a leckét az író, mert teljesen elbizonytalanított abban, szeretnék-e még olvasni tőle a közeljövőben.
A könyv nem tétovázik, egyből belevág az események közepébe: egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld az éjszakában, majd annak rendje és módja szerint elütnek valamit, vagy valakit. Mégis, a későbbiek során az uszodát lelkesen látogató, edzésekre és versenyekre járó fiataloknak ez a baleset lesz a legkisebb gondjuk, hiszen így is elég kalandosak, illetve veszélyesek a mindennapjaik.
Kemény dolgok történnek tinédzser szereplőinkkel, mondhatni egy percig sincs nyugtuk, ezeket pedig durván realisztikusan ábrázolja Totth. Ráadásul nincs semmi könnyed bevezetés a regény világába, egyből arcon csap szókimondó, nyers, alpári stílusával, de szerencsére nem jut el a közönséges jelzőig, ahhoz sokkal jobban van megírva a történet.
A karakterek közül sajnos senki sem szerethető, mindenki az a fiatalember, akit senki sem szeretne, ha ismerőse, neadjisten a gyermeke lenne, hiszen tipikus minden hülyeségbe belekeveredő, minden mindegy elvet valló és mindent kipróbáló gyerekek ők, a felnőtté válás küszöbén, akik őrültséget őrültségre halmoznak, csak a következményekbe nem gondolnak bele.
Olyan érzésem volt, mint amikor Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebb című könyvét olvastam: értem én, mi akar a regény lenni, egyfajta életérzést megjelenítve, csak ehhez nem én vagyok a célközönség. Fejlődési regénynek kikiáltását enyhe túlzásnak gondolom, tulajdonképpen végigbazdmegeli mindenki a regényt, hogy aztán valami kikerekedjen belőle, amit fejlődésnek abszolút nem neveznék, helyette inkább a megoldás szóval lehetne jellemezni, amit a kezdeti bonyodalmakra ad meg nekünk az író. Ám azt meg kell hagyni, a címadás és a könyvborító telitalálat.
Totth Benedek - Holtverseny
Kiadás éve: 2014
Eredeti cím: ua.
Eredeti megjelenés éve: ua.
Oldalak száma: 248
Van, amikor élvezem, ha egy regény E/1-ben tárja elénk történetét, mert így nem csak egy mezei cselekményt kapok, hanem a szereplő saját érzéseinek, véleményének is tanúja lehetek, úgymond a színfalak mögé tekintve megismerhetem az okokat és a miérteket, logikusabbá válik az egész mű. De Caroline Kepnes – Te című könyvének sikerült elérnie, hogy azt kívánjam, bár változna a nézőpont, mert ez már túl sok.
Nagy elvárásaim voltak Noah Hawley – Zuhanás előtt című első regényénél, de világossá vált számomra már a legelején, hogy nem fogja megütni azt a szintet, amelyet elvártam volna tőle.
Mi lett volna, ha… Ez az a gondolat, mely Charlie N. Holmberg – A papírmágus című, a sorozat első köteteként megjelent könyvnél újra és újra megfogalmazódott bennem. A papírmágia eleve olyan témakörnek tűnt, melyben nagyon sok a potenciál még akkor is, ha young adult regényről beszélünk, bár a maga 232 oldalával hamar világossá vált, hogy nem egy Harry Potter szint lesz az elvárt részemről.
Klímaváltozás, globális felmelegedés. Két súlyos szó, melyekbe úton-útfélen belebotlunk, elszörnyedünk rajta, de aztán mégis kerülgetjük, mint a forró kását. Bár abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ezek nagyon rossz dolgok és jó lenne odafigyelni, de ezt nyugtázva igazából éljük tovább mindennapjainkat, ahogy eddig is. (Kivéve, ha Trump oldalán állunk, aki szerint ilyen a világon nincs is.) Persze tisztelet a kivételnek, mint mindig, de általánosságban még mindig nem fordítunk elegendő figyelmet a problémára. Ezért jó dolog, amikor valaki veszi a fáradságot, hogy odadörgölje az orrunk alá: „Jó napot kívánok, globális felmelegedés történik. Most.” Még akkor is, ha nem sikerül tökéletesen a kidolgozása, mint ahogy Jostein Gaarder – Anna világa című regényénél is így esett. Nagyon fontos tanulsága van a könyvnek és nagyon ügyesen csempészi bele az író az okosságokat és a tényeket, csak épp maga a keret, az összefogó történet az, amivel hadilábon álltam.
Szeghalmi Lőrincz orvosdoktor nevével feltüntetett, a Levelek az árnyékvilágból címet viselő levélregényt kézbe vevén egy érdekes témakör látszatát keltette, ahogy az 1840-es évek orvostudományába való beavatáson túl egy természetfeletti erőkkel átitatott világba való betekintés ígéretével kecsegtetett, ezáltal még érdekesebbé téve számomra a művet és eme módon sikeresen el is érte, hogy megszerzése után egyből nekiálljak. Már az első soraiban érződött a reformkor régies szóhasználatával és ezzel együtt a múltba történő visszarepítéssel való próbálkozás, mely igen jelesen helyt állt eme kifejezésekkel és szófordulatokkal. A korkép tehát tökéletesen felvázolt, melyben maga Szeghalmi Lőrincz doktor úr avat be bennünket egy általunk ismeretlen levelezőtársnak címzett leveleken keresztül Ung vármegyében megesett különös esetekről és eseményekről.