„Most azt gondoljátok, hogy nehéz a helyzet, de évről évre sokkal, de sokkal rosszabb, rettenetesebb és őrültebb lesz, tűzvészek jönnek, viharok, járványok, árvizek, menekültek, káosz és pokol, és ti néhány napot sem bírtok ki így?”
Ami sikerült Karl Ove Knausgård írónak a Hajnalcsillaggal, valahogy nem működött Jens Liljestrand: Ha minden véget ér is regényénél. Az elején még lelkesen vágtam bele ebbe a közel félezer oldalnyi arculcsapásba, mert bizony nagyon sok ponton boncolgatja az író a klímaválság, na meg az emberiség hozzáállásával kapcsolatos problémákat, súlyos, kijózanító gondolatokkal. Svédországban erdőtüzek tombolnak, válsághelyzetet idézve elő, főszereplőink a kialakult, mostoha körülmények közepette, mondhatni a káoszban próbálnak boldogulni, miközben ég az erdő, forrong a társadalom, minden és mindenki begőzöl, és ez az elején még érdekes is volt, vitt a lendület magával. Ám több száz oldalon keresztül tanúja lenni az emberi önzőségnek, a hatalom nemtörődömségének, na ott már megvolt a veszélye, hogy ellaposodik az egész, ha túl sokáig feszül az a bizonyos húr, és számomra bizony már a félút előtt elszakadt.
Lassan, de biztosan kezd körvonalazódni az idei év science fiction felhozatala, melynek, mondhatni az első fecskéje Robert Lanza és Nancy Kress közös regénye, A megfigyelő. Témájában rendkívül érdekes: a kvantumelmélet boncolgatásával, a valóság értelmezésén keresztül a multiverzum világába kalauzol, felvázolva egy olyan technológiát, amely alapjaiban változtathatja meg a világról alkotott képet.
Caro(line) élete a hullámvasút gyorsaságával száguld a lejtő felé, magánéleti nehézségei mellett munkahelyén is probléma adódik, és agysebészi presztízsének elvesztése fenyegeti, ám egy napon titokzatos felkérést kap: dédnagybátyja, a Nobel-díjas tudós, Samuel Watkins ajánl neki munkát kutatóintézetében, melyet teljes rejtély övez. A kajmán-szigeteken lévő objektumba érkezve, a projekt megalapozói fokozatosan avatják be, pontosan minek a megvalósítása van folyamatban, melynek maga a betegségben haldokló Sam is komoly kulcsszereplője lesz. A tudat erejéről, a többféle valóság lehetőségéről kapunk egy izgalmas gondolatkísérletet, miközben bepillantást nyerhetünk a projekten dolgozók életébe, az indítékokba és okokba, na meg természetesen a körülötte adódó bonyodalmakba is.
A Pokolfajzat egy eredetileg 1977-ben megjelent, amolyan igazi régies rémtörténet. Sallangoktól mentesen, röviden tárja elénk az író elképzelését, mindezt úgy, hogy mindig valaki szemszögéből, érzéseinek, gondolatainak közvetítésével értesülünk a történtekről, ettől válik igazán hátborzongatóvá, főleg, hogy nem csupán személyek fejébe láthatunk bele, de Baxter, a kutya perspektívája is megjelenik, fokozva ezzel a szürreális érzetet. Az igazán nagy fondorlata, ahogy haladunk a történetben, egy idő után ember és állat gyakorlatilag mintha összemosódna, és megkérdőjelezhető, tulajdonképpen melyikük is az igazi fenevad.
Stílusában először Jack Ketchum ugrott be, de hamar kiderült, hogy feszességben, feszültségkeltésben messze elmarad tőle, mert nem ez a cél vezérli. A hasonlóság inkább abban lelhető fel, hogy mindketten a lélek legmélyén lakozó legsötétebb pokol felszínre kerülésével foglalkoznak, a történetvezetéssel a bőröd alá kúszó kellemetlen érzet elérése a céljuk, kinek komótosan, alattomosan, kinek pedig brutálisan, elemi erővel.
„A férfi érti, ahogy én is, hogy a kert földjében olyan rejtély és olyan erő van, amit a házakban hiába keresnénk. És tanulok tőle az időről. Kint a kertben együtt felfedjük azoknak a nyomait, akik még azelőtt éltek, hogy a házak léteztek volna. Az enyészet szagát, amely szúrósabb és összetettebb, mint az élet szagai; apró csontokat; sorsukra hagyott személyes tárgyak darabjait; azt a szagot, csak töményebben, amit az öregasszony bocsátott ki magából, miközben kicsavarodott testtel hevert a lépcsőpihenőn: a halál szagát. Kedvelem ezt a szagot.”
Ismét egy olyan könyv, amelynek egyik szereplőjével sem igazán lehet azonosulni, sem céljukat, sem motivációjukat illetően (kivéve, ha az ember szociopata), így olvasóként inkább a csendes/döbbent szemlélők lehetünk, kinek mi fér bele az ingerküszöbébe. Ezért is vagyok bajban ezzel a könyvvel, mert amit olvastam, egyáltalán nem mondhatnám, hogy élveztem, hogy valamit is adott volna, hogy letehetetlen lett volna, de még úgy igazán felejthetetlen sem. Inkább meghagyom egy nyomasztó, abszurd lenyomatnak a máslapos emlékeim között, mert többet most nem igazán adott hozzá az olvasói élményeimhez.
Akadt még néhány olyan könyv, amelyeket a tavalyi év folyamán olvastam, de még nem írtam róluk szinte semmit, gondoltam ezeket pótolva még néhány rapid poszt erejéig visszatérnék hozzájuk. Az egyik ilyen volt Jennifer Egan: A mézeskalács ház, melynek a fülszövege nyert meg magának, és így az elején meg kíváncsian vetettem bele magam ebbe a különlegesnek vélt történetbe, ahol személyek, családok, kapcsolatok, függőségek bukkannak fel, néhol összefonódva, néhol görcsösen megpróbálva összekapaszkodni, újra egymásra találni.
Leginkább a se veled, se nélküled viszony adja vissza, mit éreztem olvasása közben: amikor letettem, nem hagyott békén a gondolat, mibe fogok vajon még belecsöppenni, ám amikor a kezembe vettem, valahogy elveszítettem az érdeklődésemet egy idő után, főleg a közepe tájékán távolodtam el mérföldekre attól, amit a regény közvetíteni akart felém (ha egyáltalán volt ilyen célja).
Tipikusan az a könyv, amelyben a fülszöveg sokkal kecsegtetőbbre és összeszedettebbre sikerült, mint maga a regény, pedig a sci-fi eleme nagyon izgalmasnak ígérkezett, csak kár, hogy kiaknázatlan maradt még úgy is, hogy úton-útfélen felbukkant a cselekmény folyamán.
Amióta belekóstoltam a weird fiction műfajába, azóta áhítozom valami igazán ütős, bőr alá kúszó, gondolkodni is alig hagyó rettenetre, vagy különlegességre, ám a könyvpiac ezen szegmense igencsak keskeny, nem minden fán teremhet például egy-egy Veres Attila (hazai vizeken maradva), ezért is örültem az Ébredésnek. A hangulatosra sikerült borító nagy potenciált hordozott magában (szerintem az idei Agave kínálatban a legkreatívabb), de a fene se gondolta volna, hogy már az elején repedés keletkezik a lelkesedésemen a felvezetéssel, melyben hangsúlyozásra kerül, hogy azt azért tartsam szemmel, ez mégiscsak egy amatőr kiadvány, kéretik helyén kezelni.
★★★☆☆
Nos, kedves szerkesztő, semmi problémám a feltörekvő tehetségekkel, de egy ilyen bevezető után csalódtam a hozzáállást illetően. Izgatottságot, kíváncsiságot vártam az előszótól, melynek végét annyira várom, hogy belekezdhessek a novellákba, de így hiába volt meg részemről a pozitivizmus, ahogy belemélyedtem a különféle történetekbe, akarva-akaratlanul is ez lebegett a szemem előtt. Nálam a visszájára fordult az egész, és végülis igen, a szerkesztő intelme valós problémává nőtte ki magát, a 14 novella közül egy kezemen meg tudom számolni, melyik hagyott egyáltalán nyomot bennem maga után. Kényelmes, bevett utat járt, titokzatosnak gondolt cselekmények, teljes keszekuszaságok érdekes kacskaringók helyett, megannyi történet nem találta meg a maga weird útját.
Kőszívemet hátrahagyva, azért akadtak kiemelkedőbb írások is, érdekes perspektívákat meglobogtatva:
A jövőnk a csillagokban – F. T. életmű-kiállítás
A-oldal harmadik szám
A kékcsengő legendája
Ébredés
Ghost Royale
Egyedül Veres Attila felől nem voltak kétségeim, az ő novellája hozta is a számomra előzetesen elképzelt színvonalat, noha jóval korábban rájöttem a turpisságra, mire megy ki a dolog, mégis az egyik legjobb volt, imádtam az egyes megfogalmazásait, rejtett utalásait.
„Nem figyelemhiányos vagyok, hanem igyekszem nem figyelni, mert ha figyelek, akkor azt látom, hogy itt vagyok, de minek, hogy a világ nem figyel oda sem rám, sem a barátaimra, mert túlságosan lefoglalja az, hogy tönkretegye az életünket. Mintha a világ tudná, hogy már rég elpusztult, és most csak arra várna, hogy ezt mindenki más is elfogadja. Igazából a régmúlt generációk azon dolgoztak, hogy mi legyünk az ő kísérteteik.“
Bár így legalább a legvége nem hagyott maga után kellemetlen szájízt, a címe ellenére hiányzott a mély álomból való felébredés, és valami különleges megtapasztalása, van még hova fejlődni (na és khm, egy utolsó morgolódás… nagyon hiányzott belőle az e-könyv!).
Harmadik világháború utáni légkör, emberek elnyomása furcsa lények által, valamint az ellenállás megjelenése, aki felveszi a harcot az elnyomókkal szemben. Mondhatni A ganümédeszi hatalomátvétellel PKD hozza a szokásos, egyén és hatalom egymással való szembeállítása receptjét, na meg az elrugaszkodott, tudatmódosító szerek által vizionált cselekményt, ám itt van egy szerzőtárs, bizonyos Ray Nelson, aki egyfajta fékező funkcióként, kicsit finomított az események fonalán, hogy a sci-fi kedvelő olvasók számára befogadhatóbb példány legyen a Philip K. Dick repertoárban.
★★★☆☆
Talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit könnyedebb, egy kicsit humorosabb a többi kisregényéhez képest, de azért egy elborult, LSD ihlette csatajelenetet csak sikerült belecsempészni, ahol egy pszichológiai fegyver által az ellenfélnek a másik fél látomásai elevenednek meg, így zajlik egy valkűrökkel, unikornisokkal, vámpírokkal, farkasemberrel, háztartási gépekkel vívott, meglehetősen furcsa harc.
A hozzáértők biztosan megtalálják benne a különféle kinyilatkoztatásokat és magvas gondolatokat, számomra egy érdekes elemekkel tarkított, ám közepesen elmesélt történet, ami – egy ideillő idézettel élve -, nem jó, de nem is tragikus
