Könyvmolyként mindig is úgy gondoltam, ha eljön az ideje a gyermekvárásnak, kötetről-kötetre fogom bújni a különböző, témát boncolgató szakirodalmat, illetve regényeket. Amikor végül beköszöntött ez az időszak, valahogy nem éreztem szükségét, hogy ilyen irományoknak álljak neki, szerencsére, amely információk fontosak voltak számomra, azt ismerősöktől, illetékes személyektől be tudtam zsebelni.
Egy valamit megtanultam: minden terhesség más, máshogy is éli meg mindenki, nem lehet minden sémát mindenkire ráhúzni, sőt! Úgy gondolom roppant szerencsésnek mondhatom magam, hogy a negatívabb vetülete messzire elkerült és nagyon kellemes 9 hónapot tudhatok immár magam mögött (már tényleg bármelyik pillanatban elérkezhet az idő!). Végül Szécsi Noémi könyve volt az, amely kivételt képezett és végül csak helyet kapott a polcomon és ha már beszereztem, nem is tudtam megállni, hogy addig, amíg még tart a dolog, el ne olvassam A kismama naplóját.
A várandóságtól megdicsőült terhes nő terebélyesedő pocakját nézegeti állandóan, és hogy a babának jó legyen, pontosan kimért saláta-, szénhidrát- és fehérjemennyiségeket vesz magához. Legalábbis így van megírva a Nagykönyvben. Csakhogy hisztis, hiú és falánk nők is esnek teherbe, és lesznek belőlük hisztis, hiú és falánk kismamák. Erről olvashatunk Szécsi Noémi második kötetében, amely ezúttal nem regény, hanem egy terhesség naplószerűen elbeszélt története.
Ez volt az a regény, amely különös neve nyomán ragadta meg a figyelmemet. Mint kiderült, semmi mágikus humbug, mozaikszó vagy fondorlatos kifejezés nem áll emögött, mindössze egy disztópikus kolónia elnevezését rejti magában, ennek ellenére a Férjnek mindig sikerült valami poénnal elütni Karin Tidbeck – Amatka regényének címét, ahányszor csak szóba került. Nem csupán annyi bizonyos, hogy a névválasztás különleges, maga a mű is elég érdekes könyvre sikeredett, már amikor az ember rájön, mit is olvas tulajdonképpen.
Az évek során, a különféle műfajú regények olvasásának hatására folyamatosan formálódik bennem, mely műfajok azok, melyeknek képviselőit előnyben részesítem, illetve melyek azok, amelyek egyre inkább háttérbe szorulnak. Azt hiszem kijelenthető: eleinte sokkal jobban el tudtam merülni a valóságtól elrugaszkodott történetekben, mint mostanság, főként, ha azon belül még a young adult vonalat képviselik. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is veszem már a kezeim közé őket, de valahogy mindig be kell látnom: ebből kezdek kinőni. Egy ilyen próbálkozás egyik ékes példánya volt Chris Howard: Gyökértelen regénye is, mely egy posztapokalitikus young adult műként (de szép megnevezés!) igyekezett belopnia magát a szívembe.
Emma Donoghue annak idején A szoba címet viselő regényével mondhatni eléggé levett a lábamról, ám további művei valahogy elkerülték az érdeklődésemet, így kissé háttérbe is szorult számomra a munkássága. Egészen mostanáig, ugyanis A csoda egyértelműen felkeltette a figyelmemet különös, misztikumot sugárzó, illetve a múlt századba visszakanyarodó alaptörténetével (na meg nem utolsó sorban azzal a különleges és csodaszép borítójával).
Még a tavalyi évben kezdtem neki ennek a könyvnek, de az új év első kötetének címét is megkapta egyúttal, ráadásul ez az első olyan ajándékkönyvem, melyet a Moly karácsonyi ajándékozása alkalmával kaptam, így több szempontból is különleges könyv lett számomra Gail Honeyman regénye, az Eleanor Oliphant köszöni, jól van. Tipikusan az a könyv, melynél ha csupán a fülszöveget olvastam volna el, nem vettem volna a kezembe, annyira könnyed chick lit beütése volt, tipikus csajos témával és ez egyáltalán nem az én műfajom. Szerencsére félszemmel olvastam róla ajánlásokat, melyeknek köszönhetően figyelmen kívül tudtam hagyni az eredetileg kedvhozóként szolgáló sorokat és így nagy elvárással és egy jó adag reménnyel vetettem bele magam az olvasásába.
Elolvasott könyvek: 40 db