Svéd irodalom eddigi olvasmányaim során még nem hagyott cserben, bár még bőven van mibe belekóstolnom, műfajok tekintetében is, de amikkel könyvmoly pályafutásom alatt találkoztam, kivétel nélkül élvezetesek voltak. Az abszolút kiteljesedés és a svéd regények iránti igazi szeretet Fredrik Backman megismerésével érkezett el hozzám, amikor Az ember, akit Ovénak hívnak című művével teljesen levett a lábamról és belopta magát a szívembe (na meg nem utolsó sorban az első könyv volt, amely a könnyeimet is előcsalogatta). Azóta már több regényéhez is volt szerencsém, melyekben bebizonyította, hogy mennyire csupaszív író és milyen szeretetteljes karaktereket tud létrehozni. Nem volt hát kérdés, hogy legújabb könyvét, a Mi vagyunk a medvéket – mely ráadásul egy sorozat első kötete – el fogom-e olvasni, sőt, elérte nálam azt is, hogy már nem is lényeges számomra a fülszöveg, mert tudom, hogy imádni fogom. Erről is csupán annyit tudtam a könyvborítónak köszönhetően, hogy a hokihoz kapcsolódik, ezért őszintén szólva egy kicsit tartottam tőle, hiszen nem nagyon rajnogok ezért a sportért (meg úgy semmilyen sportért, ha őszinte akarok lenni), de felülkerekedtem ezen félelmemet és belevetettem magam. Mintha hazaértem volna, nem is értem hogy hihettem, hogy a hoki miatt nem fogom szeretni.
Egy erdő közepén lévő kisváros, Björnstad hétköznapjaiba kalauzol bennünket ezúttal az író, ahol igazából nem virágzik semmi, az itt élő emberek minden reménye a hokiban összpontosul, mindenki csupán ehhez ért. Számukra ez nem csak egy játék, hanem maga az élet, úgyhogy aki nem játékosként, edzőként vagy klubtagként van jelen, szurkolóként támogatja a csapatot. A juniorok szezonjára koncentrál mindenki, hiszen esélyesek arra, hogy győzelmükkel visszaszerezzék a város dicsőségét, így elég nagy felelősség hárul rájuk. De vajon mennyire fontos a győzelem? Mit bír ki egy csapat, pontosabban annak tizenéves tagjai? Mi történik, ha egy bűntett árnyékolja be mindezt? Ezekre a kérdésekre kapunk választ, még pedig nem is akármilyen történet elbeszélése által.
Nagyon sokat szentel arra Mr. Backman, hogy a karaktereket bemutassa, a regény első 100 oldala szinte erről szól, sőt, még a felén túl is felbukkannak új szereplők. A junior csapathoz fűződően családokat ismerhetünk meg, nem is keveset, de annyira jól kiemeli a jellemüket, személyiségüket, hogy egyáltalán nem tűnik túl soknak, mindenkit elhelyez a történet szempontjából a maga kis helyén, ahonnan aztán fejlődnek, vagy épp csak a háttérből adnak pluszt a cselekményhez. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, többek között: TOVÁBB →
Nem túl gyakran esik meg, de az életem apró örömei közé tartozik, ha egy könyvborító és maga a regény tartalma összhangban van egymással. Amikor Ittzés Laura első megjelent könyvének, a Nyolc percnek megláttam a borítóját, teljesen magával ragadott a letisztultsága és a kreatív kinézete, mely elég volt ahhoz, hogy kedvet kapjak az elolvasásához. A fülszöveg által a tartalomba belekóstolva aztán megerősítést nyert, hogy mindenképpen sort kell kerítenem erre az alkotásra, egyrészt úgysem olvastam még kémregényt, másrészt pedig vonzott a sorok közötti titokzatosság.
Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója – melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezetett –, egy kismama csodálatos hőstörténete: tanúi lehetünk szívet tépő küzdelmének, hihetetlen elszántságának, hogy a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit minden pillanatban a legnemesebb cél vezérelte: minden áron életet adni második gyermekének, és szeretni, félteni, óvni őt úgy, ahogyan erre csak egy édesanya képes.
A tökéletes trükk mind regényben, mind filmben az egyik kedvencemmé vált (kivételesen itt most az utóbbi verzió volt az, amely mindent vitt, tulajdonképpen bármikor újra tudom nézni annak ellenére, hogy filmek esetében ez csak egynéhány mű esetében jellemző rám), ezért nagyon megörültem, amikor felfedeztem, hogy még egy regénye megjelent Christopher Priest írónak magyarul, ráadásul egy igen korai, 1974-es regénye, a Kifordított világ. Bár érezni rajta némi kiforratlanságot – melyet A tökéletes trükknél már kieszközöl -, egy nagyon fantáziadús és érdekes világot sikerült megálmodnia és papírra vetnie.
Kedves Olvasók!
Úgy vélem kijelenthető, hogy örökös lemaradásban vagyok az új könyvmegjelenéseket illetően. Bár már sokkal naprakészebbnek mondhatom magam, hiszen az elmúlt években inkább a különféle bepótolandó olvasmányok körül forgott elsősorban a világ számomra, azért még most sem mondható, hogy minden, érdeklődésemet felkeltő regényt azonnal beszereznék. Mindenesetre sikerült megtalálnom egy – szerintem – egészséges balanszot, mellyel szépen tudom menedzselni, hogy az újdonságok közepette a nem annyira friss regényeket is bevegyem a figyelmem vonzáskörzetébe. Idejét sem tudom éppen ezért, mikor volt utoljára az, hogy előrendeljek egy könyvet, majd a megjelenése után néhány nappal már a kezemben tartva megkezdjem a magam kis olvasási rituáléját. Guillermo del Toro, Daniel Kraus: A víz érintése című regénynek sikerült ezt a reményteli várakozást, majd beszerezve a megelégedett, ugyanakkor izgatottságot okozó állapotot elérnie, így igyekeztem minden egyes percet kiélvezni a lapozásában ahelyett, hogy gyorsan befaltam volna az egészet. És mennyire jól esett!