Viszonylag sokáig megvoltam kávé nélkül, mindössze 4-5 éve alkotja a reggeleim szerves részét, nagyritkán megspékelve a délutánjaimat is. Valahogy mindig is a tea pártján álltam, egyrészt – nemes egyszerűséggel – sokkal szélesebb és számomra szimpatikusabb ízskálával rendelkezik, másrészt pedig nagyobb jelentőséget és szeánszot tulajdonítok egy-egy forró tea elfogyasztásának, mint egy kávénak. Talán abból adódóan is, hogy a minél előbbi magamhoztéréshez igyekszem gyorsan túllenni a kávén, így nagyon kiélvezni sincs időm az ízeket. Már többször megkaptam, hogy úgy iszom, mintha feles lenne, fura szokás, tudom, de eléggé berögzült. :) Mindezek ellenére nehogy azt higyjétek, hogy nem szeretem magának a kávénak az ízét, csokoládéval való párosítása példának okáért az egyik kedvencem. Anthony Capella A kávék költője című regényének tulajdonképpen azért is álltam neki a gyönyörű borítón és az érdekesnek tűnő alaptörténeten túl, hogy kicsit közelebb kerüljek ehhez a nedűhöz, de természetesen és nem utolsó sorban azért jó sztorit is vártam körítés gyanánt.
Londonban, az 1800-as évek vége felé járunk, Robert Vallis bőrébe bújva, akiről már az elején kikötik: nem biztos, hogy kedvelni fogjuk, de ő lesz útitársunk kalandjainak bemutatása során, melynek létfontosságú, a cselekményt beindító eseménye stílusosan egy kávézóban történik. Samuel Pinker, a londoni kávénagykereskedő megkörnyékezi pénztelen, költőlelkű főhősünket egy ajánlattal, melynél hasznosíthatja beállítottságát és még munkát is kaphat, mindössze a kávék vonatkozásában kell játszania a szavakkal. Először nincs tisztában azzal, mit is vállal el, de első napján fény derül az igazságra: a kereskedő lányával, Emily-vel közösen fogják megalkotni a kávék kategórizálásának nagykönyvét, illatmintákkal bővítve. Ekkor még nem is sejti, mennyi kaland és kihívás vár rá, melyben természetesen a szerelemnek is jut hely bőven. TOVÁBB →
Érdekes dolog a boszorkányság misztériuma, hiszen ahogy változtak az idők, úgy formálódott a megítélésük is. A néphit a korai időszakban olyan természetfeletti embereket (nőket) illettek eme kifejezéssel, akik démoni képességekkel rendelkeznek és rosszat, betegségeket vagy akár pusztulást hoznak – nem véletlenül kerültek máglyára. A későbbi időkben ezzel szemben már pozitív értelemben is használták és az ügyesség, okosság tulajdonságát társították az illetőhöz. Majd jött a modern felfogás, hogy a boszorkányok természetfeletti mivoltukkal, sőt az egész boszorkányság igenis lehet szexi, erre számos film/sorozat és könyv is épült – gondolom a Bűbájos boszorkányokat senkinek sem kell bemutatni, amit anno én is nagy érdeklődéssel követtem – és úgymond „divatos” volt mindenféle otthoni boszorkányos praktikákat elkövetni.
A horrorfilmek kapcsán már több bejegyzésem is született, a parkolópályára kerülésük után viszont ideje volt belekóstolnom milyen is az, amikor egy ijesztő(bb) történetet nem a látottak, hanem az olvasottak alapján él át az ember, hanghatások nélkül, csupán a fantázia által vezérelve. Nem éppen a mélyvízbe ugrással kezdtem, Kendare Blake – Vérbe öltözött Anna, valamint a folytatása, A rémálmok lánya nevet viselő könyvek ugyan horror és fantasy kategóriába sorolhatóak és olvashatók bennük rusnya dolgok, a pulzusomat azonban nem sikerült megemelniük.