Ez a könyv több szempontból is nevezhető elsőnek. Egyrészt Kingnek ezzel a regényével találkoztam legelőször, még gyerekkoromban, amikor mamáméknál bújva a különféle kincseket és könyveket, az egyik fiókban szemezett velem az akkor még fehér hátterű, elmosódott alakot ábrázoló borító. Persze akkor még egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, és ha valaki azt mondta volna nekem, hogy több, mint 20 év múlva nemhogy olvasni fogom, de egyenesen odáig leszek érte, hát, nem biztos, hogy elhittem volna neki. Apropó, imádat. Mindig is szerettem volna Kinggel jobban megismerkedni, jó pár könyvét be is szereztem már, és legalább ennyiszer elhatároztam, hogy akkor most tényleg, de tényleg nekiállok, ám film/sorozat formájában mégis jóval több eljutott hozzám, még mielőtt az eredeti, írásos formának nekiálltam volna. A Tortúrával most elérkeztem az ismerkedés olyan állomásához, amikor mindenféle előzmény nélkül, teljesen ismeretlenül merülhettem el a történetében, nem láttam előtte a filmvásznon sem, és magáról a cselekményéről sem tudtam sokat. Végre kiteljesedhetett igazi valójában a King élmény! Én pedig hagytam neki, hogy magával ragadjon, tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz dolga, mivel jó okkal esett rá a választásom.
TOVÁBB →Kategória /Európa Könyvkiadó
Bevezető szösszenet | Stephen King: A harcos (A Setét Torony sorozat 1.)
Szégyenszemre kevés regényt olvastam még Kingtől, amelyeket sorra kerítettem, ráadásul mind olyan volt, amelynél a filmadaptációt előbb láttam, így sem a hangulat, sem a meglepetés ereje nem tudott teljes erejével érvényesülni. A Setét Torony sorozat nyitányával végre megdőlt ez is, egy általam nem ismert, idegen helyre csöppentem, és nem mondom, hogy teljes mértékben odáig voltam érte, de mégis volt benne valami, ami arra sarkallt, hogy a többi regénye felé fordítsam a figyelmem – természetesen a folytatások mellett-, letaszítva az egyéb várományos, betervezett könyvet.
Amellett, hogy ez is már az átdolgozott kiadás az első, a ’70-es években megírt verzióhoz képest, amelyben az ellentmondásokat kigyomlálja, a rajongók nagy örömére vadonatúj, lüktetően színes borítót is kapott (azt mindenki döntse el, a megújulás tetszetős-e vagy sem), ahogy az egész sorozat is, melyet a kiadó apránként csepegtetve jelentet meg a kiéhezett, későn érkező rajongóknak, hátrányára a használt könyvvel vaskos hasznot remélőknek. Mindez remek alkalmat adott az összeismerkedésre, kezdetben csak az első részre elkötelezve magam, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egymásra fogunk-e találni. Most, az elolvasása után már tudom, hiba volt, így azóta korrigáltam is lemaradásomat, és azóta is az jár a fejemben, mit tudhat ez az író, amivel ennyire rabul ejtett?
A történet a maga 264 oldalával nem sok mindent sejtet, ám annál érdekesebb, földöntúli, szürreális jeleneteknek lehetünk szemtanúi, talán emiatt is érdekel annyira a folytatás, mi jöhet még. Érződik rajta, hogy nem egy modern fikció, kicsit ütött-kopott, kicsit elmélázó, a western műfajának sajátosságait hozó, és azt kell, hogy mondjam, pont erre van szükségem ebben a rohanó világban. Egy kicsit megállni, körbenézni, megfigyelni, és türelmesnek lenni, mert tudom, nagy dolgok vannak itt készülőben, és epekedve várom, hogy megismerhessem én is.
A harcos elolvasásával hivatalosan is elkezdődött számomra az őszi olvasmányok időszaka, és nem csupán Roland indult el hosszú útjára, hanem én is, Stephen King munkásságának szélesebb megismerése apropójából.
Cixin Liu és az ő többtéglányi sci-fi trilógiája, I. felvonás, avagy szösszenet A háromtest-problémáról és A sötét erdőről
Vannak azok a könyvek, amelyeket beszerezve egyből nekiugrok az olvasásuknak, és akadnak olyanok is – mint például a jelen bejegyzés alanyai -, amelyek türelmesen várják sorukat, amíg előbb, vagy (inkább) utóbb kedvet nem kapok hozzájuk valami isteni sugallat, bohém szeszély, vagy éppen egy hús-vér ajánló hatására. Cixin Liu A háromtest-trilógiájával hat éven keresztül szemeztem a polcon, mire eljutottam oda, hogy most már illene megismerkednem ezzel a már-már klasszikusnak mondható sorozattal, a 2023-as évem eddig úgy is nagyrészt a vaskos kötetek és sorozatok körül forog, ez pedig mindkettőnek eleget tesz.
Mielőtt nekikezdenék a harmadik rész olvasásának, gondoltam összefoglalom az eddigi benyomásomat a sorozatról, melyet, ha egy szóban kellene kifejeznem, elsőre egyből azt mondanám: túlírt. Bár az első rész mindössze 406 oldalt számlál, már ebben is érzékelhető, mennyire szeret az író kalandozni, elmélyedni egy-egy ember gondolataiban, emlékeiben, olyan utakra kalauzolni, melyek ugyan hatással vannak a cselekményre, mégis kitekintőnek érezheti az olvasó. Ugyanakkor mégis van benne valami magával ragadó, kíváncsiságot ébresztő erő, amely a nehezebben befogadható részeken túllendít, majd olyan löketet ad, amelynek köszönhetően alig várod, hogy újra belemélyedhess, csillapítva a feltörekvő érdeklődési hullámod.
TOVÁBB →Ismeretlenből új kedvenc | Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás
Azt tudni kell rólam, hogy a középkor sem a történelem órákon, sem a filmvásznon, sem a regények esetében nem a kedvenc korszakom. Az eltemetett óriás elolvasása mellett a fő érvem az volt, hogy már annyiszor szembejött velem, annyian meghoztátok hozzá a kedvemet, hogy muszáj volt megismerkednem Kazuo Ishiguro munkásságával, már csak abból kifolyólag is, hogy nemsokára megjelenik a Klara és a nap, ami témájának köszönhetően az egyik legjobban várt könyvem az évben.
A fülszöveg alapján mindenki elolvashatja az ízelítőt a történetből, a lényeg, hogy egy idős házaspár nekiindul vándorútjára egy bizonyos céllal, útjuk során pedig érdekes embereket sodor melléjük a sors, akiknek mindenkinek megvan a maga célja, mellyel alakítják, formálják a cselekményt, míg el nem érkezünk a végkifejlethez.
Ez így nem túl konkrét, tudom, de én is körülbelül ennyi ismerettel vágtam bele az elolvasásába. Az már az első sorok után feltűnt, hogy Ishiguro egy valamihez nagyon ért: a hangulatteremtéshez. A rejtélyesség, a sejtelmesség mindvégig ott lebeg, szinte tapintható az a köd és az a homály, ami körbelengi az embereket, amitől elfeledtek dolgokat. Bár a párbeszédekből nagyon is érzékelhető az a középkori atmoszféra, amelyben játszódik, de az írónak sikerült olyan karakterközpontúra formálnia, illetve olyan tájleírásokat lefestenie, hogy teljesen hidegen hagyott, mikor is játszódik, inkább csak sodródtam főszereplőinkkel a látszólag teljesen hétköznapinak és unalmasnak hitt, de annál különlegesebb helyszíneken, és kíváncsian szemlélődtem, mi történik körülöttük.
TOVÁBB →A klasszikusok mezejére lépve | Stanisław Lem: Solaris
Akik a közösségi média képes ágazatán követnek (itt), azoknak már talán szemet szúrt, hogy olvasmányaim egyre nagyobb hányadát a sci-fi különféle történetei teszik ki, így most ide is befészkelem ezt az irányt. Terveim szerint azonban itt nem állok meg, és még az idei évben több bejegyzést is szeretnék rájuk szentelni, ha máshogy nem, egy összefoglalóban mindenképpen, hiszen van miről mesélnem.
Ahogy egyre mélyebbre evezek a sci-fi irodalom tengerén, az új megjelenések mellett nyilvánvalóan megkerülhetetlenné válnak a műfaj klasszikusai, melyek mellett nem is szeretnék elmenni anélkül, hogy meg ne nézném magamnak őket. Rengeteg olyan alapmű van, amelyet mindenképpen pótolni szeretnék, egyrészt azért, mert nagyon érdekel, régen, amikor nem vette az embereket körül mindenféle modern technológia és elmélet, hogyan és milyen meglátás szerint írtak ilyen regényeket, milyen ötletek, elképzelések és megvalósítások születtek. Másrészt kíváncsi vagyok arra az útra is, amely az évek során lezajlott a sci-fi irodalom berkeiben, hogy honnan hová jutottunk. Ehhez tökéletes olvasmánynak bizonyult Stanisław Lem Solaris című regénye, amely eredetileg 1961-ben jelent meg.
TOVÁBB →Mesterhármas
Tudom, ilyenkor évváltáskor inkább az összegzéssel kellene foglalkoznom (majd mindenképpen eljön annak is az ideje), de volt három olyan olvasmányom 2018-ban három brilliáns írónőtől, akik egytől-egyig beírták magukat második magyarul megjelent regényükkel a kedvenc íróim közé. Így az a minimum, hogy szentelek nekik egy kis bejegyzést. :) TOVÁBB →