Harmadik világháború utáni légkör, emberek elnyomása furcsa lények által, valamint az ellenállás megjelenése, aki felveszi a harcot az elnyomókkal szemben. Mondhatni A ganümédeszi hatalomátvétellel PKD hozza a szokásos, egyén és hatalom egymással való szembeállítása receptjét, na meg az elrugaszkodott, tudatmódosító szerek által vizionált cselekményt, ám itt van egy szerzőtárs, bizonyos Ray Nelson, aki egyfajta fékező funkcióként, kicsit finomított az események fonalán, hogy a sci-fi kedvelő olvasók számára befogadhatóbb példány legyen a Philip K. Dick repertoárban.
★★★☆☆
Talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit könnyedebb, egy kicsit humorosabb a többi kisregényéhez képest, de azért egy elborult, LSD ihlette csatajelenetet csak sikerült belecsempészni, ahol egy pszichológiai fegyver által az ellenfélnek a másik fél látomásai elevenednek meg, így zajlik egy valkűrökkel, unikornisokkal, vámpírokkal, farkasemberrel, háztartási gépekkel vívott, meglehetősen furcsa harc.
A hozzáértők biztosan megtalálják benne a különféle kinyilatkoztatásokat és magvas gondolatokat, számomra egy érdekes elemekkel tarkított, ám közepesen elmesélt történet, ami – egy ideillő idézettel élve -, nem jó, de nem is tragikus
A Felfalt kozmosz volt az első regényem Botondtól, így nem tudtam mire számíthatok, de azt hiszem már az első néhány fejezet után biztos voltam benne, bármi is vár rám, valami különlegesben lesz részem.
Nem tévedtem, a világvége köré szőtt családregény, egy elképzelt, átalakult társadalmi forgatókönyvvel, na meg elképesztően izgalmas sci-fi ötleteivel teljes mértékben lenyűgözött.
Roppant érdekes volt követni az Univerzum pusztulását, miközben az életkor vonatozásában már nincsenek feltétlen megszámlálva és behatárolva az emberek napjai, és elérhető a technológia, mellyel, ha nem is örökké, de meghatározhatatlan ideig lehet leélni egy életet. Karaktereink esetében is úgy éreztem, nem csupán életük egy-egy szeletét kíséri végig a cselekmény, hanem az apokalipszis lassú, de határozott közeledtével ellentétben, szinte örökkévaló létezésük, és amíg a vég el nem érkezik, mellettünk, olvasók mellett maradnak, egyfajta nyugalmat kölcsönözve ennek a nyugtalanító helyzetnek.
Főhőseink, Emily Schroeder és két testvére, akár kis homokszemek a hatalmas tengerben, mégis a maguk módján különleges sarokpontjai az eseményeknek, így jellemük fejlődésének, alakulásának tökéletessége elengedhetetlen volt a regény szempontjából, amit sikerült is véleményem szerint megugrani az írónak. Problémák, nehéz döntések és áldozatok keresztezik útjukat, cselekedeteikkel pedig igazi, lélegző, hús-vér emberekké válnak a lapok között.
Mindemellett komplex társadalmi helyzetet ismerhetünk meg, a fejezetek előtt felsorakoztatott hírek, cikkek, gondolatok még valóságosabbá teszik ezt az elképzelt világot, illetve annak működését, a hatalom világvégéhez való viszonyulását, az egyes táborok válaszát a kialakult jelenségre, indítékait és okait.
“Miért is gondolta, hogy a túlélés végül felülírja a hatalmi ellentéteket?”
Sokoldalú, remekül kitalált, kozmológiai szempontból is igazi csemege, sokszor nem túlzok, ámulattal olvastam, milyen megoldásokkal állt elő, főként a Szupraverzumot, illetve annak jövőszellemeit illetően, melynek jelenetei sokáig velem fognak maradni még, annyi bizonyos.
– “Mondd csak, szerinted van értelmes élet a Földön túl? – Úgy hiszem, kell lennie. – De nem tudod biztosan. És vajon hol leszünk száz év múlva? – Nem tudom – vallotta be Melnyikov. – Ahogy én sem. És azt tudod-e, mikor lesz a halálod napja? – Ezt sem tudom. – Pontosan – felelte Asha Weng. – Számtalan kérdést tehetnék fel, amelyekre egyikünk sem tudja a választ. És amíg egyetlen „nem tudom” is létezik, én addig szeretnék élni. Mert az élet maga a tudni vágyás.“
A Hyperion iránti lelkesedésem hevében azonnal nekiálltam a második résznek, a Hyperion bukásának. A sorozat igényli is a folytonosságot, hiszen ott veszi fel a történet fonalát, ahol az első abbamaradt, viszont már nem merül bele a karakterek jellemébe, hátterébe, ilyen szempontból inkább cselekményorientált, az első részhez képest. Háború, politika és vallás vegyül a zarándokok sorsának alakulásába, egy grandiózus űropera keretein belül, melyet körbefon a technológia.
★★★★☆
Na ez már keményebb dió volt az első kötethez képest, a kezdeti lendületem és lelkesedésem lassan, de fokozatosan apadt. Maga a világ továbbra is lenyűgöző, érdekeltek a történések, a beemelt szálak, viszont annyira zsúfolt és sokrétű volt, hogy akarva-akaratlanul is úgy éreztem, amikor mellette más könyvhöz nyúltam, mintha a felszínre jöttem volna levegőt venni.
A titokzatosság és a feszültségkeltés változatlanul lendületet, löketet ad a haladáshoz, ám egymásra rakódva, halmozva egy idő után úgy éreztem, mindezek éppen a visszájára fordítják az egészet, és csak tolom magam előtt ezt a fene nagy kinyilatkoztatásokkal, filozofálgatásokkal tűzdelt, sejtelmekkel teli, Időkriptákkal beharangozott, Shrike által fenyegetett, Maggal összeköttetett, Hálóval körbeszőtt „valamit”, amivel kapcsolatban hatalmas bizonytalanság uralkodott bennem, megtudom-e valaha, mi is az valójában. Szó, mi szó, többségében helyre kerültek a miértek és a hogyanok ezen a rögös, végeláthatatlan úton, ugyanakkor maradt még pár rágatlan csont is, a következő részekre.
A harmadik és negyedik könyv is érkezik majd jövőre újraszerkesztett kiadásban, így bőven lesz idő rápihenni erre a grandiózus sorozatra, itt most úgy érzem a bőséges 1226 oldalnyi klasszikus tudományos fantasztikum után rám is fér.
A klímaváltozás korában, amikor az emberiség egyértelműen elveszítette önmagát, és önmagába vetett hitét, az emberek szenvednek. Járványok, háborúk, vízhiány taszítja a népet a pusztulásba, akik pedig túlélik, nem csupán ezek következményeit nyögik, de saját embertársaikkal szemben is meg kell védeniük magukat.
Ebbe az embertelen, disztópikus környezetbe kalauzol bennünket Octavia E. Butler Földmag-duológiája, mely mind a témakörét, mind pedig a mondanivalóját illetően olyan gazdag és fontos könyv a klasszikusok között, amely manapság elég ritkaságszámba megy. Első részében, A magvető példázatában főhősünk, Lauren Olamina, illetve társai próbálnak túlélni, és fosztogatók, gyilkosok között igyekeznek megmaradni embernek, és találni egy olyan helyet, ahol biztonsággal letelepedhetnek. Útja során megfogalmazódik benne egy új hitvilág, a Földmag ideológiája, amely szerinte a változást hozhatja, illetve az emberiségnek a túlélést jelentheti. Míg az első rész önmaga, illetve otthonának megtalálásával foglalkozik, a második rész, A talentumok példázata egyrészt a főszereplő rögös útját folytatja, de mellette jobban belelátunk a társadalmi és gazdasági problémákkal küszködő Kalifornia politikai helyzetébe, történéseibe.
Egy újabb klasszikus sci-fi olvasmányon vagyok túl, méghozzá egy olyan regényen, amely sokrétű, komplex, ugyanakkor nagyszerűen kivitelezett, egy igazán fantáziadús közegben játszódó, érdekes világ, emlékezetes karakterekkel. Aki sci-fi berkekben olvas, úgy gondolom, előbb, vagy utóbb, de mindenképpen útba ejti Dan Simmons Hyperionját, én valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag csak most, az újrakiadásakor állítottam teljes fókuszba, de egyáltalán nem bántam meg, hiszen most, jó néhány (még közel sem elég!) tudományos fantasztikummal a hátam mögött, talán még jobban tudom értékelni az ilyen gyöngyszemeket, mint ez a könyv.
Az emberiség már nem korlátozódik a Földre, galaxisok között éli nem éppen békés életét: küszöbön áll egy háború, ráadásul az emberek életét segítő MI-k valami titokzatos dologra készülődnek, és ebben a feszült helyzetben hét zarándok indul el egy peremvidéki bolygóra, a Hyperionra, ahol úticéljuk a titokzatos Időkripták, illetve a rettegett Shrike, akihez már megannyi gyilkosság kötődik. Mindegyikük megosztja a saját történetét, hátha ezzel is közelebb kerülnek a megoldáshoz, miközben tudják: csupán egyikük élheti túl a zarándoklatot, neki pedig teljesülhet leghőbb kívánsága.
Ismeretlen, első könyves szerzőként nem voltak különösebb elvárásaim Nicholas Binge Felemelkedés című regénye vonatkozásában, még annak ellenére sem, hogy a 2023-as évben ez volt az Agave első, ízig-vérig sci-fi újdonsága (mármint olyan értelemben, hogy nem valamelyik bejáratott, kedvelt írójuk újabb, vagy újra kiadott művét hozták, hanem egy „vadidegen” regényét). Talán ennek is köszönhető, hogy kellemes meglepetést okozott ez a könyv, témájában és történetében egyaránt.
A Felemelkedés eleinte tele van titkokkal és furcsa dolgokkal: Harold, aki egykor orvosként tevékenykedett, majd visszavonulva megmagyarázhatatlan jelenségeket tanulmányozott, eltűnt. Testvére majdnem 30 év után talál rá egy eldugott pszichiátrián, kommunikációra alig képes állapotban, paranoid téveszmékkel, csapongó hangulattal a nyugtalanság és az erőszakosság között. Találkozásukat követően ráadásul öngyilkos lesz, egyedül unokahúgának címzett levelei maradnak fenn utána, élete tanúbizonyosságaként. Ezek a levelek viszont – egy titkos expedíciót feltárva – mindent megváltoztatnak. A semmiből bukkan fel az óceán közepén egy rejtélyes hegy, Harold pedig, a második expedíció egyik tagjaként próbálja megfejteni a titkát. De hogy mi történt az első expedícióval, azt még az egyetlen túlélő sem tudja megmondani, aki azóta mentális problémákkal küzd (aki nem mellesleg Harold volt felesége). Senki sincs igazán beavatva, egyre több a szokatlan tényező és a bizarr esemény, előttük pedig csak egyetlen cél lebeg: feljutni a csúcsra, noha önmaguknak sem tudják bevallani, miért érzik ezt a késztetést.
