Időutazás a rabszolgaság pokoli markába | Octavia E. Butler: Rokonság

Az időutazás mindig is kimeríthetetlen téma az irodalomban, társuljon bármilyen műfajjal is. Születhetnek belőle teljes vállszélességű, nagy betűs sci-fi alkotások, ugyanakkor alapként is szolgálhat a legkülönfélébb történetekhez, mindenféle tudományos háttér mellőzésével, talán ez az a legkedveltebb topik, amelyhez olyan írók is bátran nyúlnak, akiknek a munkássága teljes mértékben elhatárolódik a tudományos fantasztikumtól. A sci-fi irodalom egyik kiemelt alakjának számító Octavia E. Butler a Rokonság című könyvében szintén csupán eszközként használja a múlt és a jelen közötti utazást, így kimozdulva fő zsánere mezsgyéjéből, történelmi fikcióban elevenedik meg a rabszolgaság kérdésköre.

1976-ban Dana élete nem is lehetne teljesebb: férjével nemrég költöztek álmaik otthonába, közben pedig írói pályáját egyengeti, és az, hogy a huszonéves lány színesbőrű, semmilyen hátránnyal, kirekesztéssel nem jár számára. Egyszer azonban egy rosszullét után ismeretlen folyóparton találja magát, ahol egy fehér fiú éppen fuldoklik, ő pedig gondolkodás nélkül a segítségére siet, majd amikor a sikeres mentés után a fiúért érkező ember a lányra fegyvert fog, a rá leselkedő veszély hevében újra visszatér férje mellé, az otthonukba. Az eset előtt mind a ketten értetlenül állnak, főként, mivel az idő is másképpen telt a két helyszínen, nemsokára pedig az is kiderül, hogy Dana 1815-be utazott vissza. A fiú, akit megmentett, rejtélyes módon a későbbiek folyamán is minden alkalommal, amikor az élete forog kockán, magához sodorja Danát a jövőből, így a lánynak boldogulnia kell abban az időben, amikor a rabszolgatartás még virágkorát élte. Az utazás pedig csak a kezdet, a kötelékek felfedezésével indul útjára az igazi bonyodalom, főleg, hogy a lány, illetve a múltban körülötte lévők élete a történések által sokszor csupán hajszálon múlik.

TOVÁBB →

Borzongás az őszre

Most, hogy végre magunk mögött hagytuk a forró, fülledt nyarat, és már sokkal emberibb a hőmérséklet, lezajlottak a frontok is (halleluja!) és megérkeztek az igazi borongós, ködös, szürke őszi napok (amik személy szerint a kedvenceim), végre elérkezettnek érzem az időt ahhoz, hogy ehhez a hangulathoz leginkább passzoló olvasmányokra koncentráljak. A kezdeti felhozatal most üdítően széleskörűre sikerült, annak ellenére is, hogy a legtöbb egy kiadó keze alól került ki, ám ez ne tántorítson el senkit, mert egytől-egyik tökéletes példa arra, ha ebben a hűvösebb évszakban egy jó kis borzongásra vágynál.

TOVÁBB →

Ray Nayler, te zseni!

Jó látni, hogy minden évben akadnak olyan, a magyar közönség számára jórészt ismeretlen, ígéretes sci-fi írók, akiket felkarol egy-egy kiadó, ezzel is szélesítve a tudományos fantasztikum repertoárját. Idén különösen jó alkotót ismerhettem meg Ray Nayler személyében, akinek egyszerre két kötete is megjelent nálunk, Az óceán szeme, illetve a Mamutrezervátum címet kapó kisregény. Mindkettő az állatvilág köré szövi figyelemre méltó történetét, az ökothriller műfajába tartozva a természetvédelem és az emberiség ehhez való viszonyulásán alapul a cselekmény, megannyi gondolatébresztő felvetést, kérdést hagyva maga után.

Az ​óceán szeme

Elsőként az eredetileg 2022-ben napvilágot látott regényével ismerkedtem meg, és nem túlzok, ha azt mondom, már az első soraival teljesen magával ragadott ez a roppant sokrétű mű, amelynek kiindulópontjául egy intelligens és veszélyes polipfaj felfedezése szolgál. Ám mindez valóban csak a keretet adja, a félreeső szigeten zajló kutatásuk, a kapcsolatfelvételre irányuló próbálkozásuk, megérteni vágyásuk mellett egy mesterséges intelligencia által vezetett halászhajó fedélzetére is elkalauzol az író, ahol az embereket rabszolgaként dolgoztatják és kényszerítik a halászatra, kizsákmányolva és kiszipolyozva ezzel az óceán amúgy is véges tartalékait. Valamint egy hírhedt hackert is megismerhetünk, akit egy rejtélyes és különösen nehéz munkával bízzák meg, ami akár az életébe is kerülhet, ha nem vigyáz. Látszólag három, egymástól teljesen elkülönülő történetszál, de ahogy haladunk az események sűrűjébe, úgy fonódnak össze egy csodálatos egyvelegként, amelyben megannyi fontos téma kerül elő, és hiába mondják, hogy a kevesebb néha több, itt tökéletesen kivitelezett ez a komplexitás.

TOVÁBB →

A 70-es évek Amerikájának kiváló tükre | Dennis Lehane: Apró irgalmak

★★★★★

Nem biztos, hogy egy író esetében a legkésőbbi regényével érdemes kezdeni, de Dennis Lehane esetében mégis így tettem, bízva abban, hogy meghozza a kedvem a további regényeihez, hiszen pl. a Titokzatos folyó már elég régóta várakozik a polcomon. Nos, a kívánt hatást sikerült elérnie, az Apró irgalmak érdekes olvasmánynak bizonyult, amolyan igazi amerikai hangulatú, nem a finomkodásról szóló, rasszizmust középpontba állító regény.

A Bostonban játszódó történet életre keltésének apropóját az az 1974-es bírói ítélet szolgáltatta, mely a fekete diákok közoktatásbeli hátrányos helyzetére való megoldásként azt találta ki, hogy a tanulókat elkezdik átbuszoztatni a túlnyomórészt fehér és túlnyomórészt fekete városrészek között, hogy megszüntessék ezzel a faji alapú szegregációt. Ahogy azt sejteni lehet, ez az esemény még több ellenálláshoz és elégedetlenkedéshez vezet mindkét oldalról, ráadásul a helyzetet az sem segíti, hogy a városban rejtélyes módon meghal egy fiatal fekete fiú, és eltűnik egy fehér lány. Bár látszólag a kettő ügy független egymástól, a főszereplő, a lány édesanyja, Mary Pat kezébe veszi az irányítást eltűnt lányát illetően, ám olyan sötét bugyrokba ássa be magát, ahonnan kérdés, lehet-e visszaút, és egyáltalán akarja-e megtalálni azt.

Lehane aztán ért a hangulat megteremtéséhez, de a karakterek megalkotásához is. Nagyon jól hozza azt a 70-es évekbeli amerikai atmoszférát, amely a regényt körbelengi, ahol nehezek a mindennapok, és ahol az utcákon a hatalom az úr, és ahol a maffia keze nagyon messzire elér. Mary Pat pedig mit mondhatnék, egyszerűen szenzációs karakter lett: egy igazi lecsúszott anya, aki már korábban elveszítette fiát, és most a lánya élete a tét, és ezért a végletekig képes elmenni. Egy igazi anyatigris, aki nem retten vissza az erőszaktól, és akiben egy dolgot sem tudsz megkedvelni, de kitartásáért mindenképpen tiszteled őt.

Fordulatokban gazdag krimi, mellette pedig egy remek lélektani elemekkel dolgozó, feszes és nyers thriller, egy nagyon jó tükre az akkori amerikai társadalomnak.

Nyögvenyelős | Daniel Kraus: Bálnahullás

Daniel Kraus nevével annak idején A víz érintése kapcsán találkoztam először, emlékeim között a mai napig megmaradt az a sodródó, melankolikus stílus, amely a regényt jellemezte, és amit annyira szeretek. Nemrég megjelent könyvében, a Bálnahullásban újfent a vízi világnál maradva, a hangvételt meghagyva, ám teljesen más műfajban és témában, egy férfi és egy bálna nem éppen szerencsés találkozását eleveníti meg: merülése során főszereplőnk egy bálna gyomrába kerül, innentől pedig elindul a küzdelem az életben maradásért, miközben megismerjük múltját és az okokat, miérteket, amelyek az ámbráscethez vezettek.

Jay Gardiner élete apjának köszönhetően mindig is a búvárkodás és vízi merülés körül forgott, ha akarta, ha nem. Kapcsolatuk örökös lelki küzdelem volt a fiú részéről, míg a külvilág szerette és tisztelte az apát tengeri hivatása, tudása és tapasztalatai miatt, addig gyermekének nem jutott más, mint az elnyomás, az eltérő gondolkodás és érdeklődés nem volt megengedhető számára. Kamaszkorában ezért elszökött otthonról és teljes mértékben kivonta magát az apjával való kapcsolattartás alól, így annak betegségéről és öngyilkosságáról is utólag értesül. Érzelmi viharának lecsendesítése érdekében merülést tervez ott, ahol feltételezhetően apja halála bekövetkezett, hogy maradványai megtalálásával feloldozást nyerhessen bűntudata alól. Egy óriáskalmár, majd pedig a bálna hirtelen felbukkanása azonban mindent megváltoztat, és az egy órára elegendő oxigénje elindítja a visszaszámlálást az életben maradásért.

TOVÁBB →

Tökéletes folytatás | Edward Ashton: Antianyag blues (Mickey7 sorozat 2.)

Kellemes felüdülést jelent Edward Ashton jelenléte a sci-fi irodalomban, amolyan intelligensen szórakoztató író, aki könnyed stílusával, humorával teszi olvasmányossá műveit, de közben nem feledkezik meg a műfaj tudományos oldaláról sem. Az Antianyag blues két év elteltével veszi fel ismét Mickey történetének fonalát, aki a terraformáló hajó eldobhatójaként volt jelen a küldetés során, akinek munkája abból állt, hogy halálos bevetéseken oldjon meg dolgokat, hiszen halála után klónozás segítségével visszahozták emlékeivel feltöltött másolatát. Manapság már viszont egyszerű telepesként tengeti mindennapjait, de hiába, a vér nem válik vízzé, és amikor a kolónia túlélése lesz a cél, újfent szükség lesz a szolgálatára. Persze, nem mellékesen a bonyodalmat saját magának köszönheti, így tulajdonképpen bőrének mentése érdekében vállalja a kockázatot.

★★★★★

Na, hát valahogy így kell egy második részt megírni: ugyanazzal a sémával, csak egy kicsit máshogy fűszerezve, a tökéletes harmóniát meghagyva. Míg az első részben a múltbeli események kerültek felvázolásra, illetve a halhatatlanság körüli filozofikus gondolatot kötötték le főhősünk szabad perceit, itt a terraformálás alatt álló bolygót tárja elénk jobban és ismerteti meg velünk, valamint az egyes fajok közötti kapcsolatokat boncolgatja. Fordulatokban most sincs hiány, viszont sokkal több a kalandozás és az akció így, hogy távolabbi, eddig felfedezetlen területekre is elkalauzol minket.

Az élvezeti faktor továbbra is maximum fokozaton dübörög, néha pedig nem is szükségeltetik több, továbbra is tökéletes levezetés lehet egy-egy- fajsúlyosabb mű után, vagy éppen ráhangolódás gyanánt.

A duológia, ha minden igaz, ezzel a résszel lezárult, ám az író nyilatkozata szerint a kérdés nyitott, folytatódik-e a későbbiek során Mickey története, szerintem rengeteg a potenciál benne, még így is, hogy minden rész kellőképpen megállja a helyét, hiányérzet nélkül.