Azt hiszem sikerült elkiabálnom azt az anno tett felelőtlen kijelentésemet, hogy könyvön nem lehet félni, bár ezt már azóta feszegette is néhány példány, de most, Sarah Waters: A kis idegen olvasása közben eljutottam arra a pontra, amikor is megkérdőjeleződött számomra, mi az isten nyiláért olvasok én horrort (jelen esetben kísértettörténetet), főként akkor, amikor éjszakába nyúlóan egyedül vagyok egy babával és egy nyámnyila kutyával. :D Komolyra fordítva a szót, ez a regény nagyon érdekes olvasásélményt jelentett, most nem csupán az ijesztegetéseire gondolok, hanem az egészre visszatekintve, ugyanakkor nem tudok elmenni amellett a tény mellett, milyen kis sunyi és alattomos módon hozta rám a frászt, melynek köszönhetően megtanultam éjszaka fénysebességgel közlekedni a lakásban. (Megjegyezném, helyzetemet az sem könnyítette meg, hogy olvasásával egy időben néztük meg a Hereditary című filmet, melynek jeleneteiből, illetve a könyv egyes részeiből gyúrt koktél igazán jó táptalajul szolgált az olyan horrorra érzékeny lelkűekre, mint amilyen jómagam is vagyok.)
Az 1940-es évekbe kalauzol el bennünket a könyv, ahol dr. Faraday-t egy egyre jobban lepusztult családi birtokra, Hundresd Hallba hívják, ahol annak idején még az édesanyja is szolgált. A több, mint kétszáz éves, monumentális épület előhívja a doktor emlékeit, ám az egyre kihaltabb és hanyatló ház csak árnyéka régi önmagának, tulajdonosai, az anya, valamint fia és lánya igyekeznek fenntartani és megbírkózni a társadalmi változásokkal, ám próbálkozásuk egyre inkább kudarcba fullad. Idővel azonban mégsem ez fogja jelenti számukra a legnagyobb problémát. TOVÁBB →
Éppen nagy ismerkedésben vagyok Philip K. Dick könyveivel – ezekről majd részletesebben később -, melyekről egy podcast-ben is szó esett, nem túl pozitív kicsengéssel, akkor az egyik beszélő inkább azt javasolta, olvassanak az emberek Scalzit, mert az sokkal jobb. Bevallom nekem eddig amennyit megismertem Mr. Dick munkásságából, arra nem lehet különösebben panaszom, de persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit tudhat akkor John Scalzi. A Bezárt elmék című sci-fi műve (súrolva a disztópia mellékágát is, amit annyira imádok) pont parlagon hevert, így hát elővettem és elkezdtem olvasni, mire fel volt ez a kinyilatkoztatás. Abban igazat kell adnom, hogy jóval olvasmányosabb és kidolgozottabb a másik író műveinél, de teljesen más stílusuk miatt inkább azt tanácsolnám: olvassatok mindkét szerzőtől, mert zseniális ötletek pattantak ki a fejükből!
Az önbántalmazás még mindig komoly problémát jelent világszerte, nem csupán a fiatalok körében, de mégis ők azok, akik a legnagyobb veszélynek vannak kitéve, hiszen a felnőttkor küszöbén állva még keresik önmagukat, és nem biztos, hogy sikerül a megfelelő helyet elfoglalniuk a világban, ám a nagyobb baj akkor következik be, amikor nincs olyan kontroll, amely észhez térítse őket, vagy segítse boldogulásukat. Nem véletlen, hogy a társadalom is igyekszik kivenni ebből a problémából a részét, az már másik kérdés, hogy nem mindig úgy sül el, ahogy azt eredetileg elgondolták. Gondoljunk csak a Tizenhárom okom volt című regényre, illetve sorozatra, amely azt mutatja be, milyen okok vezettek ahhoz, hogy egy lány öngyilkosságot kövessen el. Néhány kanadai iskolában betiltásra került mindkét vállfaja a műnek, beszélgetni sem engedik a fiatalokat róla, hiszen drog, alkohol, dohányzás, nemi erőszak, öngyilkosság szerepel benne, minden olyan dolog, ami lehúz, romba dönt, amiknek nem szabadna szerepelni egy gyermek életében. Csak éppen azt nem látják be, hogy nem tabuvá kell tenni ezeket, hanem igenis foglalkozni velük, átbeszélni, átrágni ezeket, hogy megértsék, ezek miért rosszak és miért kell elkerülniük. Ezért úgy gondolom igenis szükség van ilyen könyvekre, filmekre, sorozatokra, amelyek felhívják a figyelmet a különféle problémákra, pláne akkor, ha megmutatja, igenis fel lehet a gödörből állni, még annak ellenére is, hogy a sebek sosem gyógyulnak be, mint ahogy ezt Kathleen Glasgow: Girl in Pieces – Lány, darabokban című regénye is teszi. 
