Tudom, ilyenkor évváltáskor inkább az összegzéssel kellene foglalkoznom (majd mindenképpen eljön annak is az ideje), de volt három olyan olvasmányom 2018-ban három brilliáns írónőtől, akik egytől-egyig beírták magukat második magyarul megjelent regényükkel a kedvenc íróim közé. Így az a minimum, hogy szentelek nekik egy kis bejegyzést. :) TOVÁBB →
Könyvmolyságom kezdetén szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy egyszerre csak egy könyvben merüljek el, ezáltal úgy gondoltam, sokkal nagyobb hatással tud rám lenni, illetve jobban tudok koncentrálni az adott történetre. Majd megszületett a lányom, az elméletem pedig felborult, a megváltozott helyzet megváltozott olvasási szokást kívánt, így kezdtem el egyszerre több könyvet olvasni. A Kindle vonatkozásában abszolút a praktikusságot tartottam szem előtt: a képernyővilágításnak köszönhetően meghagytam éjszakai olvasásra, így legalább minimális világítás mellett a gyermekaltatás is megy, de anya sem unatkozik. Mivel egyre több papírkönyvet szerzek be, valamikor ezeknek is kellett módot találnom, amikor olvashatom őket, így a nappal az övüké lett, bár kézben tartani nem mindig volt egyszerű, hiszen Liza is ott volt mellettem, de mára már profi módon megy, vagy egyszerűen akkor veszem a kezembe, amikor alszik (micsoda könyvmoly problémák tudnak előjönni :D). Ezzel tökéletes harmónia állt be az olvasási rutinomban, szeretem is, hogy felváltva haladhatok a különböző történetekkel.
Hogy is jön mindez most ide? Amikor hosszas tologatás után végre megjelent C. J. Tudor regénye, A Krétaember, életemben először csaptam le a lehetőségre és frissen-ropogósan, kedvezményesen megvettem digitális formában, így rögtön neki is ültem. Majd a hév annyira elkapott, hogy felrúgva a kialakított rendszeremet, addig nem nyúltam más könyvhöz, amíg a végére nem értem. Megérte-e? Inkább azt mondanám, érdekes élmény volt. TOVÁBB →
Tulajdonképpen sosem foglalkoztatott, mi történik velünk a halálunk után, nem mondanám azt sem, hogy hinnék a reinkarnációban, nem is emiatt keltette fel az érdeklődésemet A felejtés ideje, maga az alaptörténete tett kíváncsivá. Egy négyéves kisfiú, aki állandóan haza szeretne menni, az anyukáját hiányolja, miközben az édesanyja ott van vele. Az igazi otthona kell neki, az ottani dolgaival, nem azok, amik jelenleg körülveszik. Ráadásul olyan dolgokat tud, amikkel az anyja sosem ismertette meg: kívülről fújja a gyíkok neveit, mesél a Harry Potterről, fegyverekről, arról, hogy víz alá nyomták a fejét, amíg már nem kapott levegőt.
Ehhez képest a regény úgy indul, hogy egy tengerparton vagyunk, ahol két ember megismerkedik egymással, jól érzik magukat, majd a következő fejezetben egy professzor párbeszédének leszünk tanúja, amit egy orvossal folytat, mégpedig a férfi betegségéről, az afáziáról, mely a kommunikációs képességek fokozatos zavarát és leépülését okozza a pácienseknél. A cselekmény ezek után viszont már szépen kikristályosodik, belecsöppenünk az anya (aki a tengerparti affér egyik résztvevője volt) és a fia, Noah életébe és hétköznapjaiba, melyet a fiú említett furcsaságai nehezítenek meg. Mellette pedig a professzor személye lesz az, aki azokat a gyerekeket kutatja, akik emlékeznek előző életükre. Az anya kétségbeesett próbálkozásában – hogy végére járjon fia betegségének – fordul a pszichiáterhez, a reinkarnációban, mint olyanban nem hisz, inkább egy tényleges diagnózist vár. Ahogy ezek a kezdetben teljesen különálló szálak összefutnak, majd egységet alkotnak, nekem nagyon szimpatikus volt, jó érzékkel írta meg a könyv szerzője, mikor és hogyan találkozzanak egymással a szereplők egy közös cél érdekében. TOVÁBB →
Mondhatni gombamód szaporodnak napjainkban a thrillerek, azon belül is főként a pszicho-thriller fut nagyon, szerintem mindenki – aki kicsit is követi a könyvmegjelenéseket – tud mondani kapásból ötöt, ami mostanában jelenik meg. Talán most jutottam el oda, hogy már én is kicsit megcsömörlöttem ebben a tengernyi történetben, így már nem kapom fel minden egyes példányra a fejem, mert bizony nem mindegyik tud újat mutatni. Szerencsére a legutóbbi választásaim jónak bizonyultak, elég, ha csak visszalestek az előző bejegyzésemhez, ugyanis az abszolút csúcsot jelentette számomra a No exit. Na de mellette azért voltak még érdemleges és jól megírt thrillerek, amik a kezeim ügyébe kerültek, ebben az irományban ezekről mesélek. TOVÁBB →
Az elmúlt időszak nem volt eseménytelen, már ami a hazai könyves meglepetés doboz piacát illeti, ugyanis a Book a Sloth Club sajnálatos módon kilépett a mezőnyből, így gyakorlatilag a BubbleBook maradt egyeduralkodóként. Az ő munkásságukat is a kezdetek óta figyeltem, de igazán a darkBubble csomaggal keltették fel jobban az érdeklődésemet, ezt a vonalat inkább érzem magaménak, mint a lightBubble-t. Ami tetszik (a közvetlen kommunikációjuk mellett), hogy a témákat illetően nem olyan nehéz rájönni, melyik könyvet fogja rejteni a doboz, így könnyebb eldönteni, áldoz-e az ember rá, vagy sem, illetve elkerülhető a duplikáció.
Egyszer mindenképpen ki szerettem volna próbálni ezt a fajta könyves dobozt is, erre pedig az októberi téma remek alkalmat adott, mely A kastély grófja elnevezést kapta, halloweeni időszakra abszolút találó lett. TOVÁBB →
Voltatok már úgy egy könyvet illetően, hogy úgy gondoltátok: elérkeztetek egy-egy műfaj abszolút csúcsára, megtaláltátok Az igazit és innentől kezdve már kár is másnak nekiállni, mert jobb úgy sem lehet? Nos, Taylor Adams: No exit könyve váltotta ki ezt az érzést belőlem először, ezt a remekművét minden thriller rajongó kezébe adnám, hogy itt van, tessék, garantáltan nem fogod tudni letenni, a végén pedig az agyad is el fogod dobni. Kétszer.
Már az alaptörténet nagyon felkeltette az érdeklődésemet: adott egy művészeti szakra járó egyetemista lány, Darby, aki próbál egy hóviharon átjutni autójával, ám a küzdelemben végül a hó kerekedik ki győztesen, így meg kell szakítania útját és be kell térnie a legközelebbi autós pihenőbe, ha nem szeretne a vihar áldozatává válni. Már néhányan szintén igénybe vették az épületet: négy ismeretlennel kerül össze térerő, élelem és segítség nélkül, mindössze forró italt tudnak készíteni, néha felrecsegő rádió társaságában, ami tájékoztatja őket: csupán reggelre érnek oda a hókotrók. Miközben kint próbál valahogy kapcsolatba lépni a külvilággal térerőt keresve, az egyik ott parkoló furgon mellett elhaladva, bent egy kis kezet vél felfedezni a szeme sarkából, egy ketrecbe zárva. Több dolog is világossá válik számára: egy emberrablás szemtanúja lett, illetve a bűntény elkövetője bent van a négy fal között, a többiek pedig még csak nem is sejtik, kivel kerültek egy térbe. TOVÁBB →