Voltak fenntartásaim a Vándorló csillagok kiindulópontját illetően, mi fog abból kisülni, ha nyolcvan nővel a fedélzeten (akiknek legtöbbje gyermeket vár) indul útjára egy űrhajó egy nemrég felfedezett bolygóhoz, amely az emberiség jövőjének helyszínéül szolgálna. Egy különös robbanás azonban nem várt bonyodalmat okoz, megkérdőjelezve a hajón tartózkodók egymásba vetett bizalmát, a küldetés iránti elkötelezettségüket, egyúttal megrengetve azt a nagy nemzeti összefogást is, melynek eredményeképp létrejöhetett ez a projekt.

„Amikor elindultak, a küldetésüket a béke zálogának tekintették, olyasminek, ami egyesíteni fogja a Föld nemzeteit. A világ vezetőinek nagy része ott állt a többiekkel egy színpadon a kilövésnél (…). Az amerikai elnök azt mondta: „Most már tudjuk, mit vagyunk képesek elérni, ha mindnyájan együttműködünk.” Nos. Erről ennyit. – Ahogy mindig. Szájkarate. Melldöngetés. Férfibüszkeség.”

A cselekmény kellemes meglepetéssel szolgált, annak ellenére is, hogy azért akadnak lyukak a küldetés néhány miértjét illetően, mindezt főszereplőnk, Asuka kilövés előtti sorsának alakulásával igyekezett betömni, és azt kell, hogy mondjam, sikeresen. Végigkísérhetjük, milyen lelki nehézségekkel nézett szembe, és milyen fejlődésen ment keresztül a kiképzés évei alatt, illetve milyen áldozatot hozott annak érdekében, hogy elhatározását véghez vigye, és csatlakozhasson azokhoz a kiemelkedő, országukat képviselő kiválasztottakhoz, akiknek küldetése a világ szempontjából a legfontosabbá vált.

„Az iskolában töltött hosszú éveik alatt mindig nagyon féltek gyengének mutatkozni, állandóan be akarták bizonyítani, hogy elég erősek bármihez. Csakhogy az erő merevvé és törékennyé teszi az embert. Egy nagyobb csapás szilánkokra töri.”

Ráadásul a jelenben a baleset okozójának felderítése is rá hárul, így ismét bizonyítania kell, hogy bár tartalékos, de ugyanúgy helyt tud állni, mint a többiek. Feladata nem egyszerű, hiszen azok között kell megtalálnia az árulót, akikkel évek óta összeforrt az élete, és mindennapjainak egyetlen résztvevői.

A nyomozás pikantériája lenyűgözött: mivel mindenkinek beültetett eszköze van, mellyel saját virtuális valóságot kreálhatnak maguknak, elfedve az unalmas és sivár űrhajó belsőt, ez remek felületet biztosít a tettesnek, hogy összezavarja az embereket, mi a valóság és mi nem (köztük Asukát is, akinek ráadásul az incidens után meg is zavarodik), így az olvasónak sem árt résen lenni, és figyelni az apró jelekre.

„Ahogy teltek-múltak a percek, az idő-és térérzéke egyre romlott. Mi van, ha az egész út csak egy hazugság, és végig valamiféle föld alatti járatrendszerben voltak eltemetve az arizonai sivatagban? Viszont ezt sehogy se tudta volna cáfolni vagy bizonyítani. Hogyan győződhetne meg erről valaha is? A valóság olyan hellyé változott, amit már nem birtokolt. Megfosztották tőle.”

Az emberiséget illetően remek gondolatkísérlet ez a könyv, világosan bemutatja, hogy hiába vezérel közös cél, és fog össze mindenki, hogy a Föld végóráiban menekülőutat találjon, mindig lesz, aki az elképzelt, idealizált elképzelésekkel szembemegy, onnantól kezdve pedig a szokásos, jó öreg ellenségeskedés teszi a dolgát, ahogy azt kell, és történjen bármi, sosem fogjuk tudni teljesen hátrahagyni az emberi természet árnyoldalait.

„Tudod, valahányszor azt hiszem, hogy a világ már nem is lehetne rosszabb, történik még valami. Ez a tanulság: hogy nincs, aminél ne lehetne mélyebbre jutni. És vajon nekünk jobb vagy rosszabb attól, hogy az egészet magunk mögött hagytuk?”

A karakterek köré összpontosuló, thriller elemeket is tartalmazó történet nem a tudományos fantasztikum kemény magjához szól, így bátran az is kézbe veheti, aki ódzkodik a műfajtól, igazán jó belépő lehet az űrutazás könnyedebb világába. A 2025-ös év felütéséhez különleges sci-fi olvasmány lett, szuper lenne, ha a legújabb regénye is megjelenne magyarul, színesítve ezzel a felhozatalt – igazán ráférne.

4,5/5