Év elején, amíg még nem indulnak be az új megjelenések, szeretek a polcon lévő, olvasatlan könyveim közül választani, éppen az aktuális érdeklődési körömhöz igazodva. Így esett a választásom a Rovarszemű emberre, a cli-fi műfaj és a távol-keleti író kombinációjából úgy gondoltam, csak valami jó sülhet ki, és valóban, remekül megalapozta a 2025-ös évem indulását.

A Vajo-vajo szigetén élő törzs a természettel teljes összhangban, hiedelmeinek alárendelve éli mindennapjait. Atile’i-nek a hagyományoknak megfelelően, mivel betöltötte a szükséges 180 holdhónapot, másodszülöttként el kell hagynia a szigetet, ő pedig útra kelve, korábbi sorstársai szellemének társaságában sodródik egy rejtélyes sziget felé. A világtól elzárt közösséget elhagyva, átugrunk a modern társadalomhoz, ahol a természet próbálja visszakövetelni jogos jussát: természeti csapások által sújtja Tajvan szigetét, mi pedig néhány itt lakó helyzetével ismerkedhetünk meg, akik ebben az ökokatasztrófában próbálnak boldogulni. Egyikük Alice, aki elveszítette férjét és fiát, és öngyilkosságra készülve vágja ki magát a mindennapi kapcsolataiból, ám amikor otthona is a tájfun áldozatává válik, és egy szemétsziget eléri a partokat, élete különös fordulatot vesz. A látszólag egymástól független szereplők és helyzetek a regény folyamán fonódnak össze, és sodródnak az árral, akár a történetben felgyülemlett, tengeren ringatózó szemétsziget.

Remek kontrasztokat vonultat fel, mind a törzsi és a modernebb társadalom természethez fűződő viszonyát illetően, a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodással, de még a világnézetekkel kapcsolatban is.

„A tengerparton élők régen egy olyan hatalmas erőt láttak a tengerben, amely képes volt rettegést kiváltani belőlük, és megváltoztatni az életüket, de mára csak egy fogatlan, szenilis vénség maradt belőle.”

Tökéletes példája, ahogy egy ökofikciónak működnie kell: mesél és tanít egyszerre. Igazi sokrétű szépirodalom, melyben a keleti visszafogottság és a lélek mélyére ható, érzelemdús leírások kéz a kézben, szimbiózisban vannak jelen. Annak ellenére, hogy mindannyiuk sorsát a veszteség árnyékolja be, és fokozatosan ott lebeg a környezetszennyezés káros hatása, a fejezeteket pedig végigkíséri a melankolikus hangnem, valahogy mégsem éreztem földbedöngölősen negatívnak az egészet, elgondolkodhatónak viszont annál inkább.

„(…) az emberi hulladék előbb bekerül az óceánba, onnan a tengeri élőlények testébe, hogy aztán legvégül feltálalják a vasárnapi ebédnél. Ilyen egyszerű ez a körforgás.”

„Tényleg egész más a színe most a tengernek, mint régen. Valahogy mintha szürkébb meg sötétebb lenne, és eltűnt belőle a ragyogás. Mint azokból a kiábrándult, férjhezmenetelük után nem sokkal hízásnak indult középkorú nőkből, akik néha szembejönnek velünk az utcán.”

Sokfelé kalandozik, ahogy megismerjük az egyes karakterek előtörténeteit, de az valami egészen zseniális, ahogy összehozza az egyes szálakat, pláne, amikor mágikus realizmussal vegyíti a realitás talaját több helyen is, az egyiket ráadásul egy abszolút nem várt fordulatként.

Az avval/evvel használata volt az egyetlen, ami nagyon furcsán hatott a sorok között, de ez csupán egy apró lábjegyzet egy igazi irodalmi gyöngyszem margóján.

5/5