Miután belekóstoltam King korai munkásságába, éles kanyart véve belefogtam a későbbi könyveivel való ismerkedésbe is. Kétségkívül más hangulattal rendelkezik mind a Joyland (2013), mind pedig a Később (2021) az első regényeitől, de a két kísértethistória erőssége pont ezen alapul, és hát valljuk be, ahogy telik az idő, változunk mi magunk is, egy író miért ne tenné? A minőség cseppet sem változott azóta sem, és ez az, ami fontos.
Joyland
Devin Jones tengeti a tipikus egyetemisták életét: megéli az első szerelmet, ám nem sokáig úszhat a boldogságban, hamarosan bekövetkezik az első csalódás is, mely élete mélypontjaként csúcsosodik ki. Így amikor nyári munkát vállal egy vidámparkban, tulajdonképpen az itt töltött napokkal próbálja egyben tartani magát. Joyland alapelve, hogy az embereket szórakoztassák, és jókedvet árusítsanak a különféle attrakciókkal, ám a hely sötét múlttal rendelkezik: megöltek ott egy lányt, akinek állítólag azóta is ott kísért a szelleme. Madame Fortuna, a médium titokzatos kijelentése nyomán Devin belecsöppen ebbe a rejtélyes árnyoldalba, és hamarosan a gyilkos iránti nyomozás felé fordítva figyelmét, ám ez több veszélyt rejt magában, mint azt elsőre gondolja, és az időközben kialakult kötelékei életébe is beférkőzik a fenyegetettség.
Joyland vurstlis világa valami elképesztően magával ragadó hangulatot áraszt magából, remekül sikerült megragadni ezt a zenés, fényárban úszó, körhintával és mindenféle masinával üzemelő, nevetéseket visszhangzó jókedvgyárat. Vegyítve némi borzongással, egy fiatal férfiú útkeresésével, érzelmi hullámával, na meg a feszültség alattomos és fokozatos növekedésével, mindezt King zseniális stílusában tálalva, egy csodálatos és felejthetetlen élményt eredményez.
A mellékszereplők is nagyon jól felépítettek, és mindenkinek megvan a maga kis helye és szerepe ebben a forgatagban. A gyilkos kiléte végig homályban marad, a nyomozás izgalmas, és bár inkább hajlik a krimi, mint a thriller felé, szerencsére nem nyomja el egyeduralmával ezeket a hangulati elemeket, és a misztikumot, hanem mintegy szerves részeként, kéz a kézben járnak a cselekmény folyamán, hol az egyiket, hol a másikat helyezve előtérbe.
Egy olyan történet, amelybe teljes egészébe bele lehet merülni, a külvilág teljes kizárásával, a hangsúly most nem a rettegésre korlátozódik, így azok is bátran kézbe vehetik, akik ódzkodnak a horrortól és az álmatlan éjszakáktól. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a roppant erős atmoszféráját, ha évekkel később visszagondolok majd erre a történetére, biztos, hogy ez fog eszembe jutni: egy hangulatos lenyomat a King munkásságban, melyre mindig jó lesz visszagondolni.
„Amikor a múltról van szó, mind költők leszünk.”
„Amikor az ember huszonegy, az élet olyan, mint egy turistatérkép. Csak amikor huszonöt lesz, akkor kezdi sejteni, hogy fejjel lefelé tartja a térképet. Amikor aztán betölti a negyvenet, már biztos lesz benne. Mire pedig hatvan lesz, higgyék el nekem, rájön, hogy kurvára eltévedt.”
Később
Az egyetemista útkeresés után a kamaszkor rögös útvesztőjébe csöppentem a Később által, és szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezúttal sem csalódtam a Mesterben.
Jamie Conklin gyerekkora nem tud a megfelelő medrében haladni, ugyanis különleges képessége által látja a halottakat, ám nem azon a „tiszta”, éteri módon, ahogy a legtöbb filmben tapasztalhatjuk, hanem a maguk rettenetes valójában, a tragédia pillanatában konverzálva őket: az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseikkel, ha éppen egy balesetben vesztik életüket. Bár édesanyjával próbálják titokban tartani természetfeletti erejét, annak barátnője egy nyomozás során bevonja a fiút egy sorozatgyilkos ügyébe, és innentől nem lesz menekvés: Jamie megtapasztalja, hogy lehet sokkal rosszabb is annál, minthogy az ember békés szellemeket lát.
Ez már ízig-vérig paranormális thriller, melyben végigkísérhetjük Jamie nem mindennapi történetét. King zsenialitása ezúttal ott mutatkozik meg, ahogy ezzel a fiatal szemszöggel bánik: az események és megpróbáltatások következtében hamarabb veszíti el gyermeki ártatlanságát, mint ahogy normál esetben kellene, de mégis, lehántolva a felszínt, a mélyebbi rétegek mögött megbújva még ott bújik meg benne a gyermeki én. A gyermek, aki számára az anya a mindent és a biztonságot jelenti, aki épp nem szereti a brokkolit, vagy duzzog, gyermeki poénokat ejt el, illetve akinek megvannak a maga kis elméletei a felnőttek viselkedéséről.
„Én mondom, amikor ijesztő gondolataid vannak, nagyon jó egy anya a közelben.”
– „Hagyd abba – szólt rám anyám. – Most ne duzzogj nekem.
– Nem duzzogok – duzzogtam.”
A történetvezetés jóval feszesebb, és a fordulatok is ütősebbek a Joylandhez képest, de a lélektani dráma hozzá hasonlóan ott lebeg a történtek közepette, továbbá a nyomozás is szerves részét képezi a bonyodalmaknak.
A szereplőgárdát illetően jelen esetben a főszereplő az abszolút mindent visz kategória, a felnőttek inkább amolyan kötelező kellékek, akikkel szintén meg kell birkóznia a kamasznak, akikre lehet reflektálni, illetve kritikával illetni őket. A szellemek megjelenítése, a velük való kapcsolatba lépés még az, ami üdítően kreatívan hat, és itt már feltűnik egy-két egészen hajmeresztő jelenet, pedig Jamie többször is figyelmeztet bennünket:
„Az elején megmondtam, hogy ez egy horrortörténet.”
Ez a két történet tökéletesen bebizonyította számomra, hogy a későbbi irodalma között is lehet ugyanolyan gyöngyszemekre bukkanni. Egyedül azt sajnálom, hogy manapság már kevesebb az ezekhez hasonló, egyedülálló története, és inkább a novellák, vagy a sorozatok bővítgetésével foglalatoskodik. Reméljük, azért még lesznek új, egyedi ötletei is, amivel elkápráztathat bennünket.