Most, hogy végre magunk mögött hagytuk a forró, fülledt nyarat, és már sokkal emberibb a hőmérséklet, lezajlottak a frontok is (halleluja!) és megérkeztek az igazi borongós, ködös, szürke őszi napok (amik személy szerint a kedvenceim), végre elérkezettnek érzem az időt ahhoz, hogy ehhez a hangulathoz leginkább passzoló olvasmányokra koncentráljak. A kezdeti felhozatal most üdítően széleskörűre sikerült, annak ellenére is, hogy a legtöbb egy kiadó keze alól került ki, ám ez ne tántorítson el senkit, mert egytől-egyik tökéletes példa arra, ha ebben a hűvösebb évszakban egy jó kis borzongásra vágynál.

Kannibál kegyetlenségek

Jack Ketchum: Holt idény (Dead River sorozat 1.)

A Szomszéd lány már jó ideje hever tőle a polcomon, de annyi borzongató értékelést olvastam róla, még nem vitt rá a lélek, hogy nekikezdjek, gondoltam a Holt idény majd jó bevezetés lesz ebbe a pokoli írói bugyorba, és valóban.

Mindössze 3 nap leforgása az egész, mégis olyan intenzív és tömény „élményt” nyújt, mintha jóval több idő telne el. A cselekmény nem túl bonyolult, mondhatni kiszámítható: egy nyugodtnak tűnő kisváros mellett laza kikapcsolódást szeretne egy baráti társaság eltölteni, ám nem egészen a terveknek megfelelően alakulnak az események, és akkor még nagyon, de nagyon finoman fogalmaztam.

Jack Ketchum zseniális mestere a feszültségkeltésnek, az izgalom fenntartásának, de még a megannyi változatos kegyetlenség leírásának is. Nem fogok példákat hozni, és mondhatnám, hogy el lehet képzelni, milyen szörnyűségek vannak benne, de nem, ezt a fajta emberi brutalitást nehéz elképzelni egy hétköznapi ember számára. De azért jó volt megtudni, hogy az ingerküszöböm már elért idáig, hogy egyáltalán nem jelentett küzdést a végigolvasása, okozott jó néhány hidegrázást, némi sokkolódással vegyítve, mégis hajtott előre a lendület és vártam, mi jöhet még.

Érdekes volt olvasni az író utószavát, hogy megjelenésekor milyen akadályokba ütközött, mert a 80-as években még úgy gondolták (az alacsonyabbnak gondolt ingerküszöb miatt..?), ezt a brutalitást már nem veszi be az olvasó, ha változatlan formájában jelentetik meg. Mi már az eredetileg megírt, kegyetlen verziót kaptuk meg, eredeti cselekménnyel (ebben is volt variálás), mindenki eldöntheti, ez jó döntés-e vagy sem, bár úgy gondolom, aki kezébe veszi, az nem egy bársonyba csomagolt, petárda erősségű valamit szeretne olvasni, hanem akkor már minimum egy atombomba erejével hasson, ahogy hat is.

A maga 224 oldalával tökéletesen elegendő mindenre, a felvezetéstől kezdve a bonyodalomig, majd a végeláthatatlan brutalitásra és végkifejletre, nem biztos, hogy jóval több oldalon keresztül elviseltem volna ezt a hentelést, lelkileg azért megterhelő.

Jack Ketchum: Ivadék (Dead River sorozat 2.)

A második rész sokkal jobban megviselt, mint ahogy vártam. Az első sem volt egy leányálom, de itt már rögtön az elején olyan kezdő jelenet tárult elém, ami nagyon megrázott, és amelynél sokkolóbbat szerintem még sohasem olvastam.

A történet 11 évvel később játszódik, a cselekmény alapja szinte megegyezik az első rész sémájával: a múltbeli rajtaütés során életben maradt kannibál immár új családot alapított, és emberi zsákmányra éhezve ismét lecsapnak Dead River mit sem sejtő lakosságára.

Bár az alaprecept ugyanaz, a feszültség és az izgalom az idő előrehaladtával egyre csak fokozódik, de mellette sokkal hangsúlyosabbá válnak maguk a karakterek – a gondolataik, érzéseik közvetítésére jóval többet áldoz az író. Emellett a barbár közösség életébe is betekintést nyerhetünk, így már nem csupán a borzalmak elkövetői lesznek, hanem gondolkodó emberi lények, célokkal, csak épp a normális életvitellel nem összeegyeztethető módú kivitelezéssel. Mindezek által magunkhoz sokkal közelebbinek lehet érezni a történéseket, és már nem olyan, mintha a kirakatból szemlélődnénk. Jobban rétegződik az egész regény, és a több szemszögnek köszönhetően már sokkal árnyaltabb a kép, kikért izgulunk rettenetesen, és kik azok, akikért kevésbé.

A legfiatalabb, illetve a gyermek korosztály beemelése miatt határozottan drámaibbak a jelenetek, mint a Holt idényben, ezek után a felnőttek hentelése mondhatni már meg sem kottyant. Ha erre érzékeny vagy, csak óvatosan a regénnyel! A lezárás viszont simulékonyabb, enyhébb elődjéhez képest, mindezen családi drámák után úgy éreztem meg is érdemlik az olvasók ezt.

A gonosz és a vallás klasszikus, mégis páratlan viadala

Philip Fracassi: Fiúk a völgyből

Ez a regény ahhoz képest, hogy viszonylag frissen íródott (2023-ban jelent meg eredeti nyelven), stílusában visszanyúlik az előző évszázad képviselőinek hangulatához. A vallás és a horror összekapcsolása, a gyermekek középpontba helyezése egyáltalán nem újkeletű dolog, olvastunk már róla százszor, és legalább ennyiszer láthattuk már vásznon is, az írónak mégis sikerült megugornia a lécet, és remek írói stílusának köszönhetően egy igazán hátborzongató történetet kapunk, pattanásig feszült hangulattal.

Egy mindentől távol lévő fiúárvaházban vagyunk, amelynek falai között papok vigyázzák és tanítják a szülő nélkül maradt gyermekeket. A főszereplő Peter, aki családjának szörnyű tragédiája után, még kiskorában került ide, és immár a felnőttkor küszöbén állva tervezi jövőjét. A többi fiúval egyfajta furcsa, mégis összetartó családot alkotva, legidősebbként egyfajta bátyként gondol magára, ezért a papok nyomdokaiba lépés, mint lehetséges irány nagyon is jelen van céljai között. Egyik éjszaka azonban férfiak kérnek bebocsátást az épületbe: egy súlyos sebesültet hoznak, akinek teste sátánista szimbólumokkal teli, és hiába próbálkoznak vele, lelke már teljes mértékben fertőzött, így nem sikerül megmenteni, kísérőjük végez vele. A fiúk azonban csak annyiról értesülhetnek, hogy egy beteget hoztak, aki sajnos nem élte meg a másnapot. Halálával azonban gonosz erő szabadul fel, és célpontjává az ártatlan gyerekek válnak, a pokol pedig hamarosan teret enged magának, és a gonosz fiúról-fiúra terjedve veszélybe sodor mindent és mindenkit.

Fracassi egyedülálló módon ért a hangulatteremtéshez, leírásai által olyan, mintha mi magunk is ott lennénk a szereplők között, és együtt élnénk át a megtörténteket. Megismerjük a fiúkat, tanítóikat, életük mindennapjait, majd szemtanúi lehetünk annak, ahogy ez az egész összeomlik, holott igazából sosem volt egy leányálom.

A gyermeki ártatlanságot kihasználva, elképesztő és meglehetősen horrorisztikus módon kerül bemutatásra, hogy mit tud tenni a démoni jelenlét egy ilyen közegben, milyen pusztítást tud véghezvinni a lelkeken, igazán megrendítő volt olvasni egy-két erős jelenetet.

Nagyon jól bánik a karakterek jellemével is, lesznek, akiket nagyon megszeretsz, és lesznek, akiken nem tudsz kiigazodni, és ez lesz a legfőbb erényük, így válnak zseniális szereplőkké. Együtt izgulsz értük, és együtt osztozol a fájdalmukban, ha valaki elveszíti a harcot az ellenséggel szemben. Igazi érzelmi hullámvasút, amire ennek ellenére mégis nagyon megéri befizetni, mert biztos, hogy meghatározó és maradandó élményt fog jelenteni.

A tehetetlenség horrorja

Joan Samson: A kikiáltó

A felhozatal legrégebbi darabja az eredetileg 1975-ben kiadott A kikiáltó, mondhatni egy teljesen másik korszakban készült, és kecsegtető jövő állt előtte. A megfilmesítés jogai elkeltek, ám sajnos az író pár hónappal a megjelenés után betegségben elhunyt, vele együtt pedig regénye is a feledés homályába veszett, és 2010-ig nem is nagyon lehetett róla hallani, holott pl. ennek a műnek az alapötlete ihlette Stephen Kinget a Hasznos holmik megírására. Szerencsére azok, akik olvasták, nem hagyták, hogy teljesen kitörlődjön a köztudatból, és tessék, 2024-ben immár mi is olvashatjuk ezt a szomorú sorsra jutott könyvet, mely valóban érdemleges arra, hogy igenis bennmaradjon a köztudatban.

A város és a vidék kapcsolatával foglalkozó történetben a helyszín New Hampshire, amely háborítatlanul, nyugodt kisvárosként tengődik egészen addig, amíg meg nem érkezik Perly Dunsmore, és elkezd árveréseket tartani, a polgárok adományaiból: azokból a tárgyakból, melyeket eleinte önként, később már kényszerként adnak, fokozatosan megfosztva őket életük velejáróitól, mert az a hír járja, aki semmit sem ad, az életét kockáztatja vele. „A kikiáltóban a város önmaga ellen fordul, a seriffek elárulják a polgárokat, akiket elvileg védelmezniük kellene, a szülők elárverezik a gyerekeiket, és mindenki úgy rohan a szakadék felé, és ugrik a pusztulásba, mintha születésük napja óta erre készülne.”

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a könyv egyáltalán nem az a klasszikus értelemben vett horror, amire elsőre számítanál a leírás alapján. A bizonytalanság és a kilátástalanság érzése uralkodik el a sorok között, és erre alapozza bizarr mivoltát. Remekül bemutatja, egyfajta korrajzként, mi történik akkor, amikor az állandósághoz szokott kisváros életébe beköszönt a változás, és mindent felborít maga körül. A hatalom szinte láthatatlanul csúszik át egy kézbe, és mindez akkor tudatosul az emberekben, amikor már késő. Lassan építkező, fokozatosan kibontakozó történet a közösség és a megszokott közeg megborulásáról, az igazi vidéki élet köré szőtt nyomasztó mese.

A legdurvább pedig az, hogy hiába 1975-ben született, a mai napig érvényesek a sorai.

Nem minden az, aminek látszik

A. M. Shine: A figyelők

A film megnézése előtt mindenképpen szerettem volna sort keríteni az alapul szolgáló történet elolvasására, mivel általánosságban megfigyelve, a légkör megalapozása sokkal intenzívebb a sorok között, mint vizuálisan, a szemem elé tárva. Az összehasonlítás még ugyan várat magára, de az már most leszögezhető, hogy A figyelők az egyik legerősebb atmoszférájú regény, amit mostanság olvastam.

A helyszín egy különleges erdő, ahol minden a feje tetejére áll. A technika csődöt mond, az autók lerobbannak, így amikor a főszereplő, Mina is erre a sorsra jut, nincs más lehetősége, mint gyalog nekivágni a fákkal szegélyezett, érintetlennek tűnő, hátborzongató területnek. A rengetegben egy épület tűnik fel, bejáratánál pedig egy nő kiabál, keressen menedéket, ha kedves az élete. Mina így kerül az üvegfalú helyiség fogságába, épp időben, mielőtt odakint a sötétben előbújnak a figyelők, ezek a rejtélyes, veszedelmes valamik, és rátámadnak arra, aki nem marad a bezárt falak között, a fényben.

Tartalmaz tipikus sejtelmes, horrorisztikus elemeket, az elszigetelt erdő, a sötétségre megjelenő borzalmak ehhez remek táptalajként szolgálnak, de tetszett, hogy ki tudott szakadni ebből a kliséhalmazból, felül tudott kerekedni a megszokotton, és sikerült elérnie, hogy a lecsengésnek szánt részen konkrétan jobban féltem, mint előtte bármikor, pedig ott is próbára tett, nem egyszer. Abszolút megtréfált a cselekmény íve, a jó értelembe véve: a hangulatot egyre jobban fokozva, bedobva bonyodalmakat, amelyekről alapból tudtam, hogy be fognak következni, megadva a kellő magyarázatot a miértekre, ám amikor már azt hittem, végre hátradőlhetek megnyugodva, mert már semmi újjal nem tud szolgálni, és mindent tudok – nos, ez meglehetősen naív hozzáállásnak bizonyult, mert a java bizony csak ezután következett.

A lények kilétét felfednem nem lenne tisztességes, de annyi hozzáfűznék, hogy meglepő, érdekes fordulat, melyekre eddig még nem gondoltam úgy, mint félelmet keltő entitásokra, kicsit talán szkeptikus is voltam elsőre, de valahogy mégis működött.

Előszeretettel alkalmazza a horror és a thriller kedvelt feszültségkeltő eszközeit, a váltakozó nézőponttal, a fejezetek végére biggyesztett, legizgalmasabb félmondatokkal azonnali továbbolvasásra sarkallt, és nem volt megállás, amíg az utolsó sorokat el nem olvastam. A megnyugvás helyett viszont jött a feketeleves, mert a történet csak most veszi majd igazán kezdetét.

Remélem a folytatást is megkapjuk majd.

Vigyázz, melyik útra tévedsz!

Simone St. James: Gyilkos út

Az elsőként magyarul megjelent regényét, az Alkony Motelt nem túl elegánsan megkerülve, rögtön az írónő legfrissebb könyvével kezdtem az ismerkedést. Jelenleg ugyanannyi százalékon állnak molyon, úgyhogy amíg el nem olvasom azt is, addig nem dőlt el, mennyire bizonyult jó választásnak, a kívánt hatást azonban sikeresen elérte, hiszen egyáltalán nem csökkent a lelkesedésem iránta. Igazi paranormális thrillert kaptam, rejtélyes kiindulóponttal, kissé fura szereplőkkel, ám annál izgalmasabb cselekménnyel.

Az amerikai kisvárosoknak adott nevek már eleve magukban hordozzák a bajsejtelmet, hogy itt bizony valami szörnyűségnek leszel szemtanúja, ez alól Coldlake Falls sem képez kivételt. Néptelen fasorának rejtélyes története van, megannyi stoppos lelte már halálát furcsa körülmények közepette, így amikor April és újdonsült férje, Eddie valami különös oknál fogva, úticéljuk alatt egyszer csak itt találják magukat, az bizony semmi jóval nem kecsegtet. Gyanútlanul felvesznek egy út szélén gyalogló lányt, akinek, mint a kocsiban később kiderül, a ruháján átütött a vér, és hiába jutnak el vele a kórházba, nem éli túl az éjszakát. Innentől fogva pedig elsőszámú gyanúsítottnak számítanak, hiszen az eddig megoldatlan eseteknek most először akadnak kézzelfogható szemtanúi. A pár azonban nem hagyja annyiban a dolgot, és maguk is nyomozni kezdenek az események után, a megmagyarázhatatlan dolgok sora pedig csak most veszi igazán kezdetét.

Az egész atmoszférát belengi a hátborzongató, természetfeletti jelenlét, mely plusz feszültséget a cselekmény amúgy is felfokozott állapotához. Egy percig sem lehet unatkozni, mindig történik valami izgalmas, vagy meglepő, jól bánik a fordulatokkal, és kellőképpen kielégítőek a fokozatosan adagolt válaszok és megoldások is. Az 1995-ben játszódó történetnek van egyfajta nosztalgikus beütése is, megidézi azokat a klasszikus, misztikus iránt nyomozó sorozatokat, amikből legalább egyet biztosan mindenki ismer.

A szereplőket illetően éreztem egyedül egy csöppnyi esetlenséget. Tipikus alapfelállás, hogy senki (de tényleg senki) sem az, akinek mondja, vagy kiadja magát, mindenkinek a múltjában, vagy a személyiségében van kisebb-nagyobb csavar, amit elhallgat a körülöttük lévők elől, megtévesztve ezzel őket (és jobb esetben az olvasókat is). Néhol már kissé erőltetettnek éreztem, hogy folyamatosan mindent és mindenkit meg kellene kérdőjeleznem, közben szinte éreztem az írónő állandó, erre irányuló kikacsintgatásait, buzdításait, mi szerint igenis, kételkedjek. A főszereplők, April és Eddie ráadásul, mint valami retro romantikus őrületből kiszabadult nyomozó pár, olykor kellően bárgyú párbeszédekkel masíroznak végig az események kacskaringós útján.

Ha egy „könnyedebb” paranormális thrillert olvasnál (ami azt jelenti, hogy nem annyira brutális és kegyetlen, mint mondjuk egy Stephen King, vagy Joe Hill ámokfutás), szerintem kellő kikapcsolódást nyújt ez a könyv, a kisebb hibái ellenére egy érdekes történetnek lehetünk tanúi, és az garantált, hogy unatkozni egy percig sem fogsz rajta.

A kedvfokozás itt most átmenetileg a végéhez ért, de biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben még jópár hasonló regény kerül terítékre, szóval idegeket ajánlott felkészíteni a további borzongásra/borzalmakra!