Jó látni, hogy minden évben akadnak olyan, a magyar közönség számára jórészt ismeretlen, ígéretes sci-fi írók, akiket felkarol egy-egy kiadó, ezzel is szélesítve a tudományos fantasztikum repertoárját. Idén különösen jó alkotót ismerhettem meg Ray Nayler személyében, akinek egyszerre két kötete is megjelent nálunk, Az óceán szeme, illetve a Mamutrezervátum címet kapó kisregény. Mindkettő az állatvilág köré szövi figyelemre méltó történetét, az ökothriller műfajába tartozva a természetvédelem és az emberiség ehhez való viszonyulásán alapul a cselekmény, megannyi gondolatébresztő felvetést, kérdést hagyva maga után.

Az ​óceán szeme

Elsőként az eredetileg 2022-ben napvilágot látott regényével ismerkedtem meg, és nem túlzok, ha azt mondom, már az első soraival teljesen magával ragadott ez a roppant sokrétű mű, amelynek kiindulópontjául egy intelligens és veszélyes polipfaj felfedezése szolgál. Ám mindez valóban csak a keretet adja, a félreeső szigeten zajló kutatásuk, a kapcsolatfelvételre irányuló próbálkozásuk, megérteni vágyásuk mellett egy mesterséges intelligencia által vezetett halászhajó fedélzetére is elkalauzol az író, ahol az embereket rabszolgaként dolgoztatják és kényszerítik a halászatra, kizsákmányolva és kiszipolyozva ezzel az óceán amúgy is véges tartalékait. Valamint egy hírhedt hackert is megismerhetünk, akit egy rejtélyes és különösen nehéz munkával bízzák meg, ami akár az életébe is kerülhet, ha nem vigyáz. Látszólag három, egymástól teljesen elkülönülő történetszál, de ahogy haladunk az események sűrűjébe, úgy fonódnak össze egy csodálatos egyvelegként, amelyben megannyi fontos téma kerül elő, és hiába mondják, hogy a kevesebb néha több, itt tökéletesen kivitelezett ez a komplexitás.

Ezért fontos tisztában lenne vele, hogy a könyv egészét nézve csupán egy szeletét képezi a polipok tanulmányozása, illetve az emberekhez való viszonyulásuk megismerése, hiszen ez az egész folyamat, és annak résztvevői nagyon sok mozgatórugót aktivizálnak, amelyet Nayler annak rendje és módja szerint be is hozott alkotásába. A közeljövő elképzelése egyrészről technológiai szempontból jóval túlmutat egy megszokott fejlődésen, igazi cyberpunk ínyencségekkel találkozhatunk, és a mesterséges intelligencia kérdésköre is jó felvetésekkel operál. Másrészt ott az emberek ebben betöltött szerepe, amely újfent a kártyák rájuk nézve hasznos kijátszása, a multinacionális vállalatok kapitalista hozzáállása, a kizsákmányolás és a kapcsolatok lesorvasztása köré rendeződik. Mindezek után pedig rácsodálkozunk, hogy a polipoknak nem biztos, hogy tetszik ez az egész, velünk, emberekkel. Hát, nincsenek egyedül, az biztos.

„Az emberiségben az a legnagyszerűbb és egyben legborzalmasabb, hogy mindig megtesszük, amire képesek vagyunk.”

„Gondoljunk a „gerinces” szófordulatra, és hogy mi a közös benne az olyan jelzőkkel, mint a „derék” és az „egyenes”. Amint belátjuk, miként válik a testünk és a mozgásunk metaforává az etikáról, magatartásról és erkölcsről való beszédünk során, elkezdjük megérteni a problémákat, amelyekkel akkor találkoznánk, ha egy olyan lénnyel kommunikálnánk, amellyel nem egyezik a testfelépítésünk.”

A fejezetek között kiragadott részek találhatóak két főszereplő elképzelt könyvéből (a nagyvállalati fejes, egyben tudós Dr. Arnkatla Minervudóttir-Chan: Elmeépítészete, illetve a tengerbiológus Dr. Ha Nguyen: Hogyan gondolkodnak az óceánok? című műve), melyek szinte már önmagukban is megállnák a helyüket, annyira érdekes és izgalmas témakört feszegetnek. Remekül kiegészítik a cselekményt olyan megállapításokkal, kérdéskörökkel, melyeken aztán órákat lehetne töprengeni, illetve beszélgetni róluk. Nem is tudom volt-e már ilyen sci-fivel dolgom, amelyben annyi magvas, intelligens és jó gondolat van elhelyezve, hogy legszívesebben a háromnegyedét kiragadnám idézetként, és továbbítanám mindenkinek, aki csak él és mozog.

Végeláthatatlanul lehetne ecsetelni és boncolgatni ezt a könyvet és az általa belengetett topikokat, de úgy gondolom sokkal jobb, ha saját magad tapasztalod meg, hogy a szereplők, illetve rajtuk keresztül Ray Nayler hogy viszonyul a dolgokhoz, és miket tudsz belőle saját magad számára leszűrni, miket tudsz esetleg továbbvinni belőle. Mert hidd el, jó sok ilyet tartalmaz.

Ahogy végeztem Az óceán szemével, egyből nyargaltam is át a Mamutrezervátumhoz, hogy megnézzem, hogyan képzelte el az író a mamutok feltámasztását. Az biztos, hogy alaptörténetében legalább annyira érdekes, mint a másik regénye, a kivitelezése ezúttal másabb, hiszen kisregényről lévén szó, nem tud annyira a mélyére ásni a dolgoknak, ennek ellenére ugyanolyan jól érint több fontos témát is, és szerteágazóan körüljárja – amennyire az oldalszámok megengedik – a hozzá kapcsolódó dolgokat.

– „Hallottál már róla, hogy a mamutok ilyesmit csinálnak? Emberekre támadnak? Mintha ránk vadásztak volna.
– A mamutok kihaltak, fiam. Senki sem tudja, mivel foglalatoskodtak, amikor még léteztek.”

A helyszín ezúttal Moszkva, ahol egy korábban élt tudós – aki szakértője volt az elefántok viselkedésének, és akinek szenvedélyes ügye volt az elefántok védelme – tudatát feltöltik egy feltámasztott mamut agyába, hogy a csorda vezetőjévé válva, segítse túlélésüket a rezervátumban. Az orvvadászok azonban szintén élnek és virulnak, a technológiai fejlődésnek köszönhetően mindenféle modern módon, halálos fegyverrel felszerelkezve vérszemet kapnak újfajta zsákmányuk reményében. Vajon a múlt megismétli önmagát, vagy sikerül megmenteni másodjára is az állatokat a kihalástól?

„Az elefántok hatalmasak, de eltörpülnek az emberi kizsákmányolás története mellett.”

Lenyűgöző az a kontraszt, amellyel bemutatja, hogy a tudomány nagyszerűségének köszönhetően milyen csodákra vagyunk képesek, jelen esetben azzal, hogy a fejlődés eredményeképpen nem csupán fel tudunk támasztani egy régen kihalt egyedet, hanem meg tudjuk megágyazni a helyét a világban úgy, hogy fenn is maradjon. Ezzel szemben pedig ott az emberi nyereségvágy, a pökhendi élvhajhászat, amellyel lealacsonyít minket, emberiséget, mert hiába a megannyi nagyszerű megvalósítás, ha a génjeinkből nem tudjuk kiölni a felsőbbrendű, kegyetlen nyereségvágyat.

[…] „Velük együtt nemcsak a gyapjas elefántok tértek vissza, hanem egy egész ökológiai rendszer. A legelészésük visszaszorítja az erdőt, és növekedésre ösztökéli a sztyeppe füveit. Télen félrekotorják a havat, miközben füvet keresnek alatta, így hideg levegőnek teszik ki a talajt, ezzel védve az örök fagyot. A mamutok egy ellenállóbb világot építenek. Segítenek kijavítani legalább valamicskét az ember okozta károkból.
– Maga pedig embereket hoz ide, hogy lelőjék őket – szólalt meg Vladimir.”

Jóval vehemensebb állásfoglalást közvetít benne, mint másik ökothrillerében, az állatok védelme központi szerepelt tölt be gondolatai és kritikái megfogalmazásai esetében, így nem csupán egy remek sci-fit kapunk tőle, de egy, az emberiségre kiterjedő, alapos fejmosást is.

A történet ismét több szemszögből mesél, a jobb, a rosszabb, na meg az alany is képviseltetve van, mellyel kellőképpen árnyalja az összképet. A 142 oldalt számláló könyv jóval cselekményorientáltabb, de mondanivalóját tekintve ugyanolyan fontos és gondolatébresztő sorokat tartalmaz, akárcsak Az óceán szeme.

A kérdés már csak az: mikor jön a következő regénye?