Ez a könyv több szempontból is nevezhető elsőnek. Egyrészt Kingnek ezzel a regényével találkoztam legelőször, még gyerekkoromban, amikor mamáméknál bújva a különféle kincseket és könyveket, az egyik fiókban szemezett velem az akkor még fehér hátterű, elmosódott alakot ábrázoló borító. Persze akkor még egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, és ha valaki azt mondta volna nekem, hogy több, mint 20 év múlva nemhogy olvasni fogom, de egyenesen odáig leszek érte, hát, nem biztos, hogy elhittem volna neki. Apropó, imádat. Mindig is szerettem volna Kinggel jobban megismerkedni, jó pár könyvét be is szereztem már, és legalább ennyiszer elhatároztam, hogy akkor most tényleg, de tényleg nekiállok, ám film/sorozat formájában mégis jóval több eljutott hozzám, még mielőtt az eredeti, írásos formának nekiálltam volna. A Tortúrával most elérkeztem az ismerkedés olyan állomásához, amikor mindenféle előzmény nélkül, teljesen ismeretlenül merülhettem el a történetében, nem láttam előtte a filmvásznon sem, és magáról a cselekményéről sem tudtam sokat. Végre kiteljesedhetett igazi valójában a King élmény! Én pedig hagytam neki, hogy magával ragadjon, tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz dolga, mivel jó okkal esett rá a választásom.

Ha egy kicsit is ismertek, tudhatjátok, hogy olvasási szokásaimat, éppen aktuális hangulatomat nem egyszer befolyásolják a vizuális élmények, legyen szó akár egy filmről, vagy játékról. Nyár vége óta legmagasabb fokozaton lángol bennem az Alan Wake 2. részében tapasztalt borongós, agytekerős thriller/horror hangulat, ezért erőteljesen eltolódtam ebbe az irányba, a Tortúra konkrétan az első alanya ezirányú rajongásomnak, amikor elkezdtem hasonló, íróhoz köthető történetek után kutakodni. Gyakorlatilag majdnem minden Stephen King történet jó táptalajul szolgál ehhez a témához, így most már nem fér hozzá kétség, hogy folytatom a megkezdett utat, a Mester minél mélyrehatóbb megismeréséhez.

Szerintem az egyik legzseniálisabb címválasztást sikerült kitalálni ehhez a történethez. Az, hogy Tortúra tulajdonképpen egy fikciós karakter, akinek történetei tették híressé főszereplőnket, miközben pedig remekül illik magához a cselekmény lefolyásához, zseniális húzás. Főleg az, hogy hiába a dicsőség, a nagy rajongótábor, írónk alig várta, hogy az utolsó, ehhez kapcsolódó könyvét lezárja, és maga mögött hagyva az egészet, végre valami újat írjon. A bonyodalom azonban ott kezdődik, amikor sikeresen befejezvén remekműnek gondolt regényét, ünneplés gyanánt, meglehetőség bódult állapotban kel útra, ám egy hóviharnak köszönhetően balesetet szenved. Megmentője első számú rajongója, Annie Wilkes lesz, aki hazaviszi magához, ám a nagylelkű segítségnek ára van: az írót nem eresztve, saját magának akar egy Tortúra történetet.

Mindig is tudtam, hogy Mr. King regényeiben nem a finomkodásáról híres, de az a pokol, ami a fejezetek között, e között a két ember között zajlik, az valami elképesztő. Teszi mindezt úgy, hogy igazából nem a jó és a rossz harca ez, mindkettejüknek megvan a maga keresztje, mindössze az a különbség, hogy egyikük őrült, míg a másik még táncol a józan ész határán belül. A két karakter önmagában is roppant összetett és sokoldalú, de így összeeresztve őket, valami nagyon elvetemült egyveleget alkotnak. Paul Sheldon, az író legérdekesebb mozzanatai nem is tetteiben, hanem gondolatai, belső monológjai révén nyilvánulnak meg, szinte élvezet volt olvasni ezeket, tényleg olyannak gondolja az ember, aki ért a szavakhoz és a megfogalmazásokhoz, a különböző helyzetek megelevenítéséhez.

„Mert az írók mindenre emlékeznek, Paul. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz.
A művészet lényege a szívós emlékezet.”

Ezzel szemben Annie Wilkes az a figura, akinek a nevét az értelmező kéziszótárban az ellenszenv magyarázatánál találnánk meg, szerintem a legmegborultabb nőszemély, akit valaha kitaláltak, kiszámíthatatlan minden lépése, emiatt félve olvasod, éppen milyen elmeroggyant állapotának lehetsz szemtanúja.

„Itt egy nő, aki valaha ápolónő volt – ebben nem kételkedett. Vajon még mindig űzi a mesterségét? Nem, hiszen nem jár munkába. Ugyan miért hagyta abba? A választ kézenfekvőnek tűnt. Nincs ki mind a négy kereke, vagy legalábbis kilazultak a csavarok. S ha ő még a fájdalom ködfátylán át is rájött a titkára, akkor munkatársai szemét sem kerülhette el.”

A helyszín nagyrészt egy szobára koncentrált, ez a szűkösség zseniálisan fokozza az amúgy is feszült hangulatot, hiszen hiába a kis tér négy sarokkal, sosem tudhatod, mikor és hol szabadulnak el az indulatok. Vérbeli pszicho-thriller, ahol nem szükséges különféle szörnyeket életre kelteni, hanem maga az emberi lélek lesz a legfélelmetesebb dolog a világon. Plusz hab a tortán a regény a regényben, még a kényszer hatására írt történetbe is betekintést nyerhetünk, amely önmagában dögunalmas a cselekményhez képest, mégis színesítette számomra az egészet, főként, hogy ezen sorok között egy kicsit megpihenhettem, mielőtt igazán betegesre fordultak volna a dolgok.

Impulzív könyvbeszerzésként jött, félresöpört maga mellől minden mást, és győzött, úgy tűnik ebbe a regényébe egyszerűen nem tudok belekötni, hiába a megannyi idegborzoló momentum, számomra mégis igazi kedvhozó olvasmányt jelentett abból a szempontból, ahogy megírta King ezt a történetét. Ezt a letehetetlenséget hiányoltam eddig a többi regényéből, így most kaptam egy hatalmas löketet, szóval készüljetek, folytatódik az ámokfutás – csak győzzem kiválasztani, mivel.

5/5