Daniel Kraus nevével annak idején A víz érintése kapcsán találkoztam először, emlékeim között a mai napig megmaradt az a sodródó, melankolikus stílus, amely a regényt jellemezte, és amit annyira szeretek. Nemrég megjelent könyvében, a Bálnahullásban újfent a vízi világnál maradva, a hangvételt meghagyva, ám teljesen más műfajban és témában, egy férfi és egy bálna nem éppen szerencsés találkozását eleveníti meg: merülése során főszereplőnk egy bálna gyomrába kerül, innentől pedig elindul a küzdelem az életben maradásért, miközben megismerjük múltját és az okokat, miérteket, amelyek az ámbráscethez vezettek.

Jay Gardiner élete apjának köszönhetően mindig is a búvárkodás és vízi merülés körül forgott, ha akarta, ha nem. Kapcsolatuk örökös lelki küzdelem volt a fiú részéről, míg a külvilág szerette és tisztelte az apát tengeri hivatása, tudása és tapasztalatai miatt, addig gyermekének nem jutott más, mint az elnyomás, az eltérő gondolkodás és érdeklődés nem volt megengedhető számára. Kamaszkorában ezért elszökött otthonról és teljes mértékben kivonta magát az apjával való kapcsolattartás alól, így annak betegségéről és öngyilkosságáról is utólag értesül. Érzelmi viharának lecsendesítése érdekében merülést tervez ott, ahol feltételezhetően apja halála bekövetkezett, hogy maradványai megtalálásával feloldozást nyerhessen bűntudata alól. Egy óriáskalmár, majd pedig a bálna hirtelen felbukkanása azonban mindent megváltoztat, és az egy órára elegendő oxigénje elindítja a visszaszámlálást az életben maradásért.

A múlt és jelen váltakozásával furcsa kettősség alakul ki: egyrészt tanúi lehetünk az apa-fiú kapcsolat boncolgatásának, ahogy Jay keserűen számot vet élete lelki törésével, mindezt szívbe markoló, mégis gyönyörű sorokkal, másrészt pedig ott a nyűglődés az állat gyomrában, a végeláthatatlan szenvedés és próbálkozás, mely úgy tűnik, tényleg sosem ér véget. Előbbit tökéletesen építi fel, egyike a legszebb, ugyanakkor legtanulságosabb „utazásnak”, amelynek révén beleláthatunk két ember történetébe, egy családi kapcsolat mögé, amely sosem csak fekete, vagy fehér. De míg ez a vonal lehengerlő és valóban irodalmilag értékes, a túlélésért vívott, kilométeresre nyújtott, rendkívül túlírt harcban már egy idő után nem tudtam megtalálni azt a lebilincselő, fennkölt érzést, és így a vége sem hozta el azt az átütő katarzist, ami várható lett volna. Tudományos precizitás ide vagy oda, a vízióival megfűszerezve nekem már nagyon sci-fibe hajlott ez a megpróbáltatás.

Sosem szeretek foglalkozni a lobogtatott, más művekhez való hasonlítgatásokkal, mert borzasztóan félre tudnak vinni történeteket, de a 127 órával való párhuzamba állítás kivételesen, roppant mód találó.

Amennyire magával ragadott az elején, úgy vitte el a későbbiekben a lelkesedésemet a bonyodalmak végtelenítése, akárcsak egy tárgyat, amelyet magával sodor az áramlat, de a lélektani vonal miatt egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, még úgy sem, ha az egyetlen szó, ami biztosan velem fog maradni a könyvet illetően, az a nyögvenyelős lesz.

4/5