Kétségkívül a legkülönlegesebb olvasmányon vagyok túl, az Emlékeim az angolnáról Japánnal átitatott fejezeteivel, szerteágazó cselekményével, a beleszempészett misztikumával teljesen elvarázsolt. A cseh nemzetiségű, Japánban élő Anna Cima nevével találkoztam már ugyan, de most, a nemrég megjelent regényének elolvasása után már értem, miért is szeretik annyira.

A regény középpontjában három nő áll, akiknek sorsa szorosan összefonódik a történések által. A félig cseh, félig japán származású Szára egy angolnák kutatásával foglalkozó intézetben dolgozik, szigorú körülmények, még szigorúbb főnök alatt, ráadásul a kevés fizetése miatt az akvarisztikai szaküzletet üzemeltető Nakadzsima úr egyik kiadó szobájában lakik, ahol néha be is segít a munkálatokban. Itt lakik még Miju is, a különc és szűkszavú lány, aki a saját világában él, sajátos felfogással, ám Szárával valahogy mégis nagyon jól megértik egymást, így egyfajta sajátos szimbiózisban tengetik napjaikat. A fiatal kutatót bajba sodorja a munkahelyén, hogy egy újságíró unszolására nyilatkozik a kihalóban lévő angolnákat illetően, ám nem sokkal utána ez az újságíró nyomtalanul eltűnik. A vele viszonyt folytató Juka, Szára egykori osztálytársa felkeresi a lányt az interjúval kapcsolatban, hátha kiderül, mi vezethetett a férfi titokzatos köddé válásához, az események pedig innentől fogva indulnak be igazán, amikor a nyomozásuk során egyre rejtélyesebb dolgokba keverednek.

A kiindulópontot felvázolva tudatosult bennem, mennyire gazdag cselekményében ez a regény, mennyi minden történik szereplőinkkel, miközben családtagok, társak, futó kapcsolatok, barátok történeteinek emlékei elevenednek meg a sorok között, míg nem kirajzolódik az előzmények által formált, problémákkal és bonyodalmakkal átitatott élethelyzetük. Kapcsolódási pontjaiknak köszönhetően pedig ezt a sokrétű előzményt tovább szövik, immár együtt, egymásra hatva, illetve egymást segítve. Nem egy olyan történet, ahol állandóan maximum fokozaton pörögnek a szálak, inkább úgy kell elképzelni, mint egy fa gyökere: mindig van egy fő csapásirány, amely halad egyre mélyebbre és mélyebbre, ugyanakkor megannyi elágazás, apró mellékág tűnik fel, ami tovább árnyalja a képet, hogy aztán az egész egy komplex hálózatot alkotva, a regény tetőpontjában csúcsosodjon ki.

Tipikusan az a fajta könyv, amelybe bele lehet merülni, az utcaképek és városi hétköznapok forgatagának leírásai, a mindennapok rezdüléseinek elmesélése, a családi hagyományok beemelése remekül érzékelteti azt a Japán hatást és életérzést, ami miatt annyira szeretem a kelet-ázsiában játszódó történeteket, a cseh írónő fantasztikusan tudja leírásaival hozni ennek az országnak a hangulatát, kultúráját.

„Az ablak mögött a reggeli Sibuja ébredezik. Néhány utcaseprő ártalmatlanítja az előző éjjel járdaszegélyekre rakódott maradványait. Az utolsó részegek a falnak tapadva lopakodnak az első járatokhoz. Két borús arcú turista a mobilján keres valamit, de bizonyára nem találnak wifit. Körülöttük az állott párában mások gondolatai bolyonganak, amelyeket tegnap este itt felejtettek a tulajdonosaik, és már nem térnek vissza értük.”

Ráadásul még a japán hiedelemvilág egy szeletébe is betekintést nyerhetünk, és a valóságtól némiképp elrugaszkodva, a mágikus realizmus újabb tökéletes példájaként lehetünk szemtanúi valami nagyon rendkívülinek és nem eviláginak.

Több komoly téma is előkerül az események sodrásában, mint például a hovatartozás, gyászfeldolgozás, gyermekvállalás, hátrányos helyzet kérdése, melyek mind-mind tovább mélyítik és rétegezik karaktereink személyiségét. Teszi az írónő mindezt azért, hogy ne érezzük őket csupán papíron leírt, sorok között létező báboknak, hanem igenis élettel teli, valóságos emberek legyenek, ez pedig határozottan sikerült, érzéseik és döntéseik nyomán olyan hús-vér jellemeket hozott létre, akikből kinézed, hogy akár bármelyik pillanatban kopogtathatnak az ajtódon.

„… miatta érezte magát négy éven át turistának egy idegen országban. És mire volt jó mindez?

Mindezek az áldozatok csak azt szolgálták, hogy az anyját hozzásegítsék ahhoz, amit mindig is szeretett volna – a cseh családhoz, a cseh anyóshoz és a cseh gyerekhez. Szárának vissza kellett térnie Japánba az apjával, és ez azt jelentette, hogy anya úgy döntött, új fejezetet nyit Japán után. Kár, hogy az oldaltörés épp Fukuhara Szárát vágta ketté.”

. . . . . . . . . .

„- Az ő idejében valahogy gyorsabban öregedtek az emberek – bólintott Juka. – Mindig azt mondják, hogy milyen felgyorsult időket élünk. De ha úgy nézzük, nekünk manapság mindenre juthat időnk. Tovább tanulhatunk, tovább lakhatunk a szüleinknél, beutazhatjuk a világot. Akkoriban ezt nem lehetett. Huszonöt évesen három gyereke volt az embernek, és egy évre rá talán már el is temették.”

. . . . . . . . . .

„… ha a jövőben valaki emlékezni fog rád, azok főleg a gyerekeid lesznek.

– Kicsit önzőség csak azért vállalni őket, hogy ne merülj feledésbe.

– Hát, aztán gondoskodni is kell róluk, hogy az az emlék érjen is valamit.”

Ha gyorsan szeretnéd letudni, akkor ez nem a te olvasmányod, a terjedelmes sorok, a keskeny margók még jobban érzékeltetik, hogy ez nem a rohanva olvasás regénye, mindezt ráadásul az egyre jobban elnehezedő sorsok és bonyodalmak tovább fokozzák, megkövetelve maguknak az időt és a figyelmet. Ám nem azt jelenti, hogy mocsárba süppedősen húzna le magával (csupán csak néhány pillanatra), mert az izgalmas, fordulatos történések jól balanszírozzák a nehézségeket és traumákat, amikkel karaktereink szembe kerülnek, és nem hagyják, hogy lent fuldokolj a mélyben (maximum csak villanásnyi ideig megtapasztalod, milyen lenne, ha).

Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, egy újabb kedvenc író van kialakulóban nálam Anna Cima személyében, ezek után első magyarul megjelent könyve, a Tokióban ébredek nem fog sokat váratni magára és nagyon gyorsan fog landolni a virtuális kosaramban. Merüljetek el benne Ti is!

Köszönöm a Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam!

5/5