Van valami különleges, szinte mágikus hangulata a japán irodalomnak, ezt már Ishiguro esetében többször is megtapasztalhattam, de mellette ott vannak azok a rövid történetek is, mint például a Mielőtt a kávé kihűl sorozat, A Kamogava Kifőzde, A ​Telihold kávézó és társai, amelyek egyszerre tűnnek könnyed, gyors olvasmányoknak, érzelmi mélységük mégis nagy horderejű, cselekményük egyenesen magával ragadó. Az ​elvesztett emlékek lámpása is ezeknek a röpke, mégis lebilincselő köteteknek a táborát gyarapítja az írónő, Híragi Szanaka első magyarul megjelent regényeként, és bár az ehhez hasonló művekkel való ismerkedésem még csak most vette igazán kezdetét, azt biztosan állíthatom, hogy ez a könyv ott marad a legjobbak között.

A helyszínünk egy nem mindennapi fotóstúdió, amely a túlvilág felé vezető út első állomását jelenti. Egy titokzatos férfi, Hiraszaka, mint egyfajta kalauz, fogadja az ide érkező embereket, majd pedig minden egyes megélt napjukról egy-egy fényképet ad át részükre elkapott pillanatokról, melyekből saját szómató lámpásukat készíthetik el, hogy még egyszer utoljára lepereghessen szemük előtt az életük. A felejthetetlen emlékekről azonban nem minden esetben készül kép, vagy előfordul, hogy életlen, homályos, ezért az elhunytaknak lehetőségük lesz visszamenni a múltba, és megörökíteni, egyben újraélni a számukra oly jelentőségteljes momentumot, egy fontos kitétellel: soha, semmilyen körülmények között nem szabad beavatkozni a múltba.

Az első történetnél, amelyben egy óvónőt ismerhetünk meg, érdeklődéssel követtem, de még nem igazán éreztem magaménak a regényt, a második alanytól kezdve viszont ez teljes mértékben megváltozott. Ahogy kibontakozott előttem a szereplő – egy bűnöző – múltja, kezdetben ridegnek és keménynek éreztette velünk az írónő a karaktert, és ahogy fokozatosan, meglágyítva jellemét, rávilágított az igazi természetére, és egyben bepillantást nyerhetünk abba, hogy a körülötte lévők életére mekkora befolyással lehet bírni, egészen szívmelengető élményt jelentett.

„A szómató forogni kezdett. Hát, ezek szerint bármit is pakoljanak bele, mindenképpen szép, ha már így mozgásba lendült, gondolta Vanigucsi. Még ha egyesek olyan életet is éltek, aminek a végén valaki jól leszúrta őket.”

Ha mindez nem lenne elég, az utolsó fejezet egy elég nehéz sorsú kislánnyal még erre is rákontrázott, ráadásul egy elképesztő csavarral – melyben Hiraszaka különös személyének is szerepe lesz – érzékelteti, hogy mennyire sorsfordító hatással lehetünk egymásra, még ha nem is gondolunk bele a következményekbe. Ilyen szempontból teljesen félrevezető ez a csodás, színes, vidám borító (kötelező macskával), hiszen egy meglehetősen érzelemdús, elgondolkodtató olvasmánnyal van dolgunk. Amennyire könnyed stílusban, az élet természetes velejárójaként mutatja be a halál utáni, köztes állapotot, és magát az elmúlást, annyira erősek érzelmileg a megírt sorsok. Egy gyönyörű kontrasztot alkot így ez a könyv, melyhez a végén még keretet is ad számunkra az írónő, hogy minden mozzanat, tett és rejtély a helyére kerüljön, megdolgozva ezzel az amúgy is vékony jégen egyensúlyozó lelkiállapotunkat.

„Az életben nincsen „ha”, és nincsenek véletlenek. A jelenhez az általunk meghozott döntések vezetnek.”

Számomra az egyik legjobb döntés volt, hogy megismerkedtem ezzel a rövid, de annál tartalmasabb történettel, innentől kezdve pedig nincs megállás, folytatom a japán irodalomban való elmélyülést, hogy ehhez hasonló felejthetetlen emlékeket gyűjtsek.

5/5