Lassan, de biztosan a végére érek azoknak a 2023-as sci-fi megjelenéseknek, amelyekre még sort szerettem volna keríteni folytatólagosan, az idei évre átcsúsztatva. A Mort(e) már magyarul való felbukkanása óta piszkálta a fantáziámat, így igencsak elérkezettnek láttam az időt, hogy megismerkedjek a Ropert Repino által megálmodott disztópikus, állatokat középpontja helyező sorozatának első részével. Kellőképpen elborult és abszurd ötlet egy posztapokaliptikus történetet egy bosszúvággyal bíró hangyakirálynő köré építeni, aki biokémiai szerével öntudatra ébreszti az állatokat, az embereket menekvésbe és pusztulásba taszítva, és elindítva ezzel a névtelen háborút, melynek során az állatok megtorolják a gazdáik által okozott sérelmeket, magukon a kétlábúakon.

Főszereplőnk Mort(e), aki közönséges macskából háborús hőssé avanzsál, szinte gépként törtet előre, idővel pedig, mint leendő messiás szerepében találja magát, miközben csupán egy cél lebeg szemei előtt: megtalálni Shebát, a kutyát, akivel átalakulása előtt került közelebbi, baráti kapcsolatba, már ha mezei háziállatként értelmezhető ilyen. A háborút és hősünk küldetését az EMSAH-vírus nehezíti, amely az emberek által kifejlesztett biofegyverként megbolondítja az állatokat. Üde színfoltot hozott a regényben ennek a vírusnak a beemelése, számomra ez a teljesen katonai légkörbe fordult cselekmény kissé eltávolított a történettől, de a vírussal való foglalkozás, hatásának, majd később igazi valójának feltárása roppant érdekes szegmense volt.

A lendületes iramot filozofálgatásokkal, vallási töltettel is színesíti, előbbi kifejezetten jót tesz a könyvnek, az emberek és állatok viszonyának boncolgatása a másik kedvenc témakörömmé vált az olvasása során. Egy olyan művet tár elénk az író, ahol nem lehet egyértelműen kijelenteni, melyik fél a rossz, és melyik fél a jó. Vajon jogos és elvárható-e minden állatnál az öntudatra ébredése után, hogy a bosszúvágy legyen az elsődleges érzés, amely el kell, hogy uralkodjon rajta? Miért kell azoknak a gazdiknak szenvedniük és meghalniuk, akik önzetlenül és felelősségteljesen, szinte családtagként viselték gondját kedvencüknek? A helyzet nem fekete-fehér, az egész konfiktust kirobbantó hangyáknak is megvannak a maguk indítékai, melyek nem feltétlenül csengenek egybe az összes állat akaratával, ugyanakkor az embereket sem kell félteni, ha kegyetlenkedésről van szó, és ők is meglehetősen furcsa irányba tolódnak el, a valláshoz való fordulásuk, bár nem meglepő, mondhatni még távolabb állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől.

„Az emberek csak a dolgok elpusztítása révén képesek gyönyörűt alkotni.”

Mort(e) ebben a bonyolult, egyre inkább káoszba forduló helyzetben próbál meg helyt állni, és nagyon tetszett, hogy egyfajta kívülállóként mérlegeli a dolgokat. Mindenki hősként tekint rá, miközben az antihős tökéletes megtestesítője, egy önző célt hajkurászó lény, aki próbálja a lehető legoptimálisabb megoldást megtalálni a pozitív kimenetel érdekében.

A frontvonal eseményei mellett kitekint egyes karakterek életútjára is, megakasztva ezzel a lineáris vezetést. Elsőre ugyan változatosságot jelent ebben a harci helyzetben (a hangyák előtörténete például kifejezetten jóra sikeredett), de azért valljuk be, sok mindent nem lehet kezdeni az egy-egy állatról megtudott információval. Szerencsésebb lett volna esetükben jelenetekbe ágyazva megírni, hiszen nem épülnek be szorosan az események ok-okozati mivoltába, inkább csak színesíti a róluk alkotott képet, és helykitöltőként funkcionálnak.

Nem egészen azt kaptam, amit vártam, de a különféle plusz adalékok, az elmélyített, gondolatébresztő cselekmény, a fordulatokkal tűzdelt végkifejlet meglehetősen sokat emeltek a regény megítélésén, bár a kedvencek nyomába nem ért, összességében egy korrekt olvasmány volt.

4/5