„Most azt gondoljátok, hogy nehéz a helyzet, de évről évre sokkal, de sokkal rosszabb, rettenetesebb és őrültebb lesz, tűzvészek jönnek, viharok, járványok, árvizek, menekültek, káosz és pokol, és ti néhány napot sem bírtok ki így?”

Ami sikerült Karl Ove Knausgård írónak a Hajnalcsillaggal, valahogy nem működött Jens Liljestrand: Ha ​minden véget ér is regényénél. Az elején még lelkesen vágtam bele ebbe a közel félezer oldalnyi arculcsapásba, mert bizony nagyon sok ponton boncolgatja az író a klímaválság, na meg az emberiség hozzáállásával kapcsolatos problémákat, súlyos, kijózanító gondolatokkal. Svédországban erdőtüzek tombolnak, válsághelyzetet idézve elő, főszereplőink a kialakult, mostoha körülmények közepette, mondhatni a káoszban próbálnak boldogulni, miközben ég az erdő, forrong a társadalom, minden és mindenki begőzöl, és ez az elején még érdekes is volt, vitt a lendület magával. Ám több száz oldalon keresztül tanúja lenni az emberi önzőségnek, a hatalom nemtörődömségének, na ott már megvolt a veszélye, hogy ellaposodik az egész, ha túl sokáig feszül az a bizonyos húr, és számomra bizony már a félút előtt elszakadt.

Egy apa, az influenszer exszeretője, egy kamaszfiú, illetve az apa lányának szemszögéből kísérjük végig az eseményeket, melyek leginkább önmaguk marcangolásába csapnak át, kinek hamarabb, kinek később, úgy éreztem, minden darabjaira hullik, ám ennek csupán apró szikráját jelentette a természet, az oroszlánrésze saját maguknak, az emberiségnek köszönhető.

„Amikor azt mondjuk, „elpusztítjuk a bolygót”, vagy „ártunk a természetnek”, az egy önző hazugság. Nem pusztítjuk el a bolygót. Csak annak a lehetőségét romboljuk, hogy élni tudjunk rajta.”

Próbáltam a történetet pihentetni, közbeiktatni teljes más hangvételű regényt, de nem segített a helyzeten, visszatérve hozzá, inkább a kötelesség vitt végig, mert nem szoktam félbehagyni könyveket. Bár Knausgård főhősei sem tökéletesek alkotásában, itt valami elképesztően negatív a légkör, és gyakorlatilag fuldokoltam sorsukban, nem végigkísértem őket útjukon és napjaikon. Mert amikor beüt a krach, mindenki magára gondol, hogy az ő (vagy esetleg családja, ha olyan viszonyban vannak, de ez sem feltétlen) boldogulása meglegyen, az élete némiképp helyreálljon, valahogy boldogulni tudjon, és a többi le van szarva. Ha pedig ilyen a felfogásunk, ne csodálkozzunk, ha a természet is így vélekedik az egészről. Ez volt az egyetlen erőssége a könyvnek, hogy kimondja a kendőzetlen valóságot, amit nem jó olvasni, ám a legfontosabb kérdés ezután jön: vajon mit kezdünk ezzel az információval? Nyüglődünk és igyekszünk a magunk dolgait rendezni, vagy kihasználni még ennek a helyzetnek is a „hasznát”, ahogy karaktereink teszik, vagy valóban cselekszünk valami értelmeset? Szóval az üzenetet fogtam, de bárcsak ne ilyen csomagolópapírban kellett volna megkapnom.

„Ez a legfontosabb, amit meg kell értenünk. A természetet semmi sem érdekli. Nem fogja megköszönni, hogy elektromos hibrid autót vásároltál. Nem lesz kedves hozzád azért, mert napelemet szereltél fel. Egyáltalán nem úgy gondolja, hogy megengedheted magadnak, hogy repülővel utazz a haldokló nővéredhez, ha utána soha többé nem repülsz. Nem ad egy kicsivel több esőt, mert beérted két gyerekkel, eggyel, vagy egyáltalán nem vállaltál gyereket. Sem több, sem kevesebb szén-dioxidot nem nyel el azért, mert elmész szavazni. Nem kíméli a korallzátonyokat, a gleccsereket és az esőerdőket, csak mert rábeszélted a gyerekeidet, hogy mégiscsak kóstolják meg a húspótlóból készült darált húst. Mindazt, amit most tapasztalunk, egyáltalán nem tudjuk befolyásolni a tetteinkkel, mert ez a tíz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt meghozott és főként meg nem hozott döntéseink következménye. A természet nem tárgyal. Nem lehet meggyőzni, sem megnyugtatni, sem megfenyegetni. Természeti katasztrófa vagyunk, amely az elmúlt tízezer év alatt eszkalálódott, a hatodik tömeges kihalási esemény, szuper ragadozó vagyunk, gyilkos baktérium, invazív faj, de a természet számára csak fodrozódás vagyunk a víz felszínén. Jelentéktelen semmiség, köhintés, rémálom, arra is alig emlékszünk, hogy elfelejtettük.”

3/5