Lassan, de biztosan kezd körvonalazódni az idei év science fiction felhozatala, melynek, mondhatni az első fecskéje Robert Lanza és Nancy Kress közös regénye, A megfigyelő. Témájában rendkívül érdekes: a kvantumelmélet boncolgatásával, a valóság értelmezésén keresztül a multiverzum világába kalauzol, felvázolva egy olyan technológiát, amely alapjaiban változtathatja meg a világról alkotott képet.

Caro(line) élete a hullámvasút gyorsaságával száguld a lejtő felé, magánéleti nehézségei mellett munkahelyén is probléma adódik, és agysebészi presztízsének elvesztése fenyegeti, ám egy napon titokzatos felkérést kap: dédnagybátyja, a Nobel-díjas tudós, Samuel Watkins ajánl neki munkát kutatóintézetében, melyet teljes rejtély övez. A kajmán-szigeteken lévő objektumba érkezve, a projekt megalapozói fokozatosan avatják be, pontosan minek a megvalósítása van folyamatban, melynek maga a betegségben haldokló Sam is komoly kulcsszereplője lesz. A tudat erejéről, a többféle valóság lehetőségéről kapunk egy izgalmas gondolatkísérletet, miközben bepillantást nyerhetünk a projekten dolgozók életébe, az indítékokba és okokba, na meg természetesen a körülötte adódó bonyodalmakba is.

A regény eleje egy lenyűgöző projekt történetének ígéretét hordozta magában, melynek alap elmélete, hogy a körülöttünk lévő dolgok azért léteznek, mert van egy megfigyelőjük, és azáltal, hogy az emberekbe beültetésre kerül egy chip, ezen a bioprocesszoron keresztül ők maguk válnak a megfigyelővé, és gépre kötve úgy alakíthatják a valóságot, ahogy ők szeretnék.

„George elmélete és Julian programja, illetve gépei lehetővé teszik az ember számára, hogy belépjen az univerzum egy másik ágába, ami ugyanolyan igazi, mint ez, és azt csináljon ott, amit akar, és aztán kijöjjön onnan, és az elindított folyamatok a távollétében is folytatódjanak.”

A multiverzum elméletének behozása, a kvantumfizikai gondolatokkal, filozofálgatásokkal tarkított cselekmény, az elindított irány nagyon izgalmasnak tűnt, még a rengeteg elgépelést és nyomdahibát is elnéztem kezdetben, ám ahogy haladtunk előre az eseményekkel, úgy váltak egyre hangsúlyosabbá maguk a karakterek, a nyűgjeikkel, problémáikkal együtt, az egész program pedig az ő oltárukon került feláldozásra, sajnos. Van itt minden: halál utáni életre vágyó és ennek érdekében mindent erre szentelő tudós, maga a projektnek atyja, problémák elől menekülő szakemberek, érzelmi stabilizálódásban reménykedő alanyok, de még rejtélyes gyilkosságok is, a probléma csupán az, hogy ezzel az egész nagyszerűség kerül aláásásra, hiszen mindenki a saját megváltása reményében fordul a projekt felé.  Egyszerűen túl sok már a dráma, mint amennyit eköré érdemes lett volna szőni, ami pedig fordulatot hozhatott volna, kiaknázatlan maradt.

Caroline, mint fő karakter képviseli az ellenpontot, aki szakmailag és tudásával jelen van ugyan, de folyamatos kétkedéssel fogadja az elméletet, viszont vívódásai felvillanó gondolatfoszlányok csupán, két bulizás, komplikácó, vagy zökkenő közepette, pedig ebben is láttam volna potenciált.

Caroline mellett tulajdonképpen a többi szereplőnek sem volt igazán mélysége, fellibbentett dolgokat, de senkinél sem éreztem, hogy megismertem volna, ezért nem tudtam bizonyos tetteiket hova tenni, egyszerűen megtörténtek anélkül, hogy megkaptuk volna a miérteket, csupán vázlatok maradtak a fejezetek tengerében. De ugyanez érvényesült pl. az agykutatási szegmens esetén is, ami a projekt szerves részét képezte, a kapott orvosi eredmények mindig felbecsülhetetlenül fontosak és gyönyörűek voltak, de hogy ez mit jelent pontosan, miért történt meg, ami történt, arra nem kaptam igazán választ.

Szokták mondani, egy fecske nem csinál nyarat, és valóban – ígéretes kezdésnek indult a könyv, de az áttörést nem sikerült elérnie, így még várat magára az a tudományos fantasztikum, amely letehetetlen és emellett felejthetetlen élményt, valamint lenyűgöző megoldást és kivitelezést is hoz.

Köszönöm a Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam!

3/5