Ennek a vékonyka kis könyvecskének legelőször is a borítója volt az, amivel teljes mértékben megfogott magának. Szerintem egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a Metropolis Mediánál egyre jobbak és kreatívabbak a borítók, legyen az sci-fi, szépirodalom, vagy akár olyan mágikus realizmussal átszőtt, szürreális, nehezen behatárolható posztmodern kötet, mint a szerb Zoran Živković jelen bejegyzésben tárgyalt műve, Az idő ajándékai.

A novellafüzér témakörei, az időutazás és a könyvek olyan telitalálat szerintem, amelyben egy valóságtól elrugaszkodni tudó, nyitott ember, illetve a könyveket szerető olvasó mindenképpen megtalálja az utat egyik-másik, vagy akár minden egyes történethez. Mielőtt elkezdtem olvasni, volt bennem egy halvány bizonytalanság, mi van, ha hiába ezek az általam oly kedvelt elemek, mégsem tudom majd maradéktalanul élvezni fennköltsége, túlságosan filozofikus, esetleg elvont mivolta miatt, de ez a kósza érzés már az első novella után maradéktalanul ködbe veszett, és maradt a színtiszta élvezete ezeknek a különleges szösszeneteknek.

Tipikusan az a fajta könyv, amelynek az olvasását nem jó túl sok részre felszeletelni, és ha egy ültőhelyben nem is sikerül mind a 204 oldal végigolvasása, célszerű a két részt (Az idő ajándékai, Könyvtár) egyhuzamban megismerni, varázsa úgy érvényesül csak igazán.

A legkülönfélébb emberekkel ismerkedhetünk meg, akik elsőként az időutazás és ezzel foglalkozó kérdéskörökkel, majd a könyvek széles könyvtárainak szürreális mivoltával találják szembe magukat. Elsőre cél nélkülinek tűnnek az egymástól teljesen különálló novellák, de ez ne tévesszen meg senkit, az egész olyan, akár egy kirakós (ami mostanában amúgy is a szívem csücskévé vált). Az egyes darabok egyedi formában, ám tökéletes illeszkedéssel vállnak valami nagyszerű teljes egésszé, mely még sokáig veled marad, és amit legszívesebben kiraknál a falra, hogy mindig emlékezhess arra a folyamatra, amikor foglalkoztál vele és a részeddé vált.

Nálam ez a könyv most nagyon betalált, hiába a rövidsége, amíg olvastam, teljesen ki tudta kapcsolni a mindennapok körül forgó gondolataim, és végigkalauzolt nagyon érdekes, elgondolkodtató, sokszor meglepő történeteken, szinte már úgy éreztem, az elolvasottakhoz hasonlóan, a megírt emberi sorsok mellé besorakoztam én is, mintegy belecsöppentem ezekbe az írásokba, és ezáltal valami különlegesnek lehettem szemtanúja.

A valóságtól elrugaszkodott novellák sorai között viszont olyan remek gondolatokkal is gazdagodhatunk, amelyek nagyon is valóságosak, helytállóak, és amelyeken érdemes egy kicsit rágódni.

„Mi haszna lenne első kézből megismerni a múltat, amennyiben az nem végérvényes?

– Miért gondolja, hogy a jövőből érkező látogató megbontaná a múltat? Ha tudós volna az illető, márpedig, ugye, tudós időutazóról beszélünk, akkor ez semmiképp sem állna érdekében. Ellenkezőleg. Minden oka meglenne rá, hogy kívülálló szemlélő maradjon.

– Igen, megvolna rá minden oka. Azonban ez elegendő lenne-e? Hatalmas kísértésbe eshetne, hogy hatást gyakoroljon az események folyására. Vegyünk például egy történészt, aki visszatér a múlt egy sorsfordító pontjára. Ha csupán megfigyelő maradna, az események az ismert módon zajlanának le, ami ártatlan emberek tömegének pusztulásához vezetne. Azonban ha beavatkozna, akkor ezt el lehetne kerülni. Mi diadalmaskodna benne ez esetben: az elfogulatlan tudós, vagy az ember, aki belátja, hogy ha nem csinál semmit, akkor elviselhetetlen bűntudat fog ránehezedni? Egyáltalán nem könnyű választás”

 „Az pedig köztudomású, hogy a könyvek könyörtelenül felfalják a teret, nincs apelláta. Akármennyi helyet biztosít számukra az ember, az nekik sosem elég. Előbb a falakat foglalják el, majd elkezdenek terjeszkedni mindenhová. Egyedül a plafon marad sértetlen. Folyton érkeznek az új könyvek, a régieket meg nincs szíve kidobni az embernek. Így aztán a kötetek lassan, de biztosan olyan térfoglalást végeznek, mint a gleccserek.”

„Mindig is viszolyogtam a zsebkönyvektől, amelyek oly közönségessé alacsonyítják le azt, aminek magasztosnak kell maradnia. Egyedül a beavatatlanok és a tudatlanok állítják, hogy a könyveket nem a külsejük alapján kell megítélni. Azt mondják, hogy a nagy mű, tekintet nélkül a „csomagolására”, az marad, ami. Ostobaság! A „csomagolásnak” mindenképp összhangban kell állnia a tartalommal. Ön például becsomagolna valamely luxustárgyat régi újságpapírba? No és mi más a nagy irodalmi mű, mint a legfényűzőbb tárgy mind közül?”

Köszönöm a Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam!

5/5