Ennek a vékonyka kis könyvecskének legelőször is a borítója volt az, amivel teljes mértékben megfogott magának. Szerintem egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a Metropolis Mediánál egyre jobbak és kreatívabbak a borítók, legyen az sci-fi, szépirodalom, vagy akár olyan mágikus realizmussal átszőtt, szürreális, nehezen behatárolható posztmodern kötet, mint a szerb Zoran Živković jelen bejegyzésben tárgyalt műve, Az idő ajándékai.
A novellafüzér témakörei, az időutazás és a könyvek olyan telitalálat szerintem, amelyben egy valóságtól elrugaszkodni tudó, nyitott ember, illetve a könyveket szerető olvasó mindenképpen megtalálja az utat egyik-másik, vagy akár minden egyes történethez. Mielőtt elkezdtem olvasni, volt bennem egy halvány bizonytalanság, mi van, ha hiába ezek az általam oly kedvelt elemek, mégsem tudom majd maradéktalanul élvezni fennköltsége, túlságosan filozofikus, esetleg elvont mivolta miatt, de ez a kósza érzés már az első novella után maradéktalanul ködbe veszett, és maradt a színtiszta élvezete ezeknek a különleges szösszeneteknek.
Annak idején A szabadulás-trilógia első két része teljesen levett a lábamról, noha az író egyáltalán nem spórolt a karakterszámokkal, mégis az elejétől a végéig érdekes, izgalmas, egy bizonyos vírus miatt bekövetkező apokaliptikus világot tárt elénk, melyben az út borzalmakkal és pusztulással volt kikövezve. A várva-várt harmadik résznek azonban még nem álltam neki, immár bő 10 év távlatából úgy érzem, a teljes képhez elengedhetetlen lenne egy újraolvasás, ami azért valljuk be, nem éppen egy röpke, könnyed projektnek ígérkezik. Emiatt is örültem neki, hogy új regénye, A révész hozzánk is eljutott, gondoltam remek előfutár lesz ahhoz, hogy meghozza a kedvemet a trilógiához, pláne, hogy az annyira hívogató disztópia és sci-fi címkékkel tűzdelt, rejtélyesnek ígérkező alaptörténettel rendelkezik.
Nem túlzás, amikor azt mondom, az év egyik legjobban várt regénye volt. Alig vártam, hogy a különleges és titokzatos Prospera elnevezésű, a hanyatló világtól elzárt, idillinek látszó helyben elmerüljek és szeljem cselekményhabjait, akárcsak egy vitorlás. Felfedezzem a társadalom igazi működését, megismerjem magát a révészt, na meg elém táruljanak a repedések, az igazi fondorlat, a nagy megdöbbenés. Furcsa volt megfáradt sorokat, méla elmélkedéseket olvasni mindezen elképzelések után, és ugyan jött a nagy betűs történet, izgalmas és érdekes fejezeteivel, sosem szippantott be teljes mértékben. Olvastatta magát, de nem azzal az igazi, rendkívüli szenvedéllyel, amely egy letehetetlen könyvvel érkezik, inkább nyitottan, kíváncsian, de mégis tartózkodóan. Amikor pedig úgy éreztem, na végre, eljött az idő, amikor beérik az egész, feltevődik az a bizonyos pont az i-re, véget ért.
A révész a megannyi ha és amennyiben regénye: talán nagyszerű lett volna, ha nemrég nem olvastam volna hasonló csavarral operáló, de mérföldekkel jobban tálalt regényt; esetleg megkapóbb lett volna, ha semmilyen előismeretem nincs az írót illetően, és nem tudom, mire képes. Sokkal jobban állt volna neki, ha hosszabbra nyúlt volna, ezáltal pedig nem keletkezett volna aránytalanság a rétestésztaként, megfelelően megalapozott, majd kifejtett bevezető és döbbenetesnek szánt, röpkének ható, hamar lerendezett fordulat között. Az tagadhatatlan, hogy Mr. Cronin jól bánik a szavakkal és a történetvezetéssel, és előfordulhat, hogy túlságosan szigorúan álltam hozzá, de számomra ez akkor sem lett annyira maradandó élmény az előző okokból kifolyólag, bármennyire is reménykedtem benne.
Nem éppen ezzel a kissé elégedetlen attitűddel szerettem volna az újraolvasásra sarkallni magam, de a kedvhozás helyett maradt a régi jó dolgokhoz való visszanyúlás melletti voks, amennyiben a piac is úgy akarja, és be tudom szerezni a trilógia könyveit.
Azt már talán tudjátok rólam, hogy a megannyi tudományos fantasztikum olvasása közepette az északi mitológia, illetve maga az északi féltekéhez köthető regények (legyen az fantasy, vagy szépirodalom) is nagy kedvenceim.
Az egyik tavalyi könyves fogadalmam részeként az északi féltekéről származó, vagy ott játszódó történeteket olvastam, melynek utolsó, évet lezáró darabja lett az Északi mitológia. A cím nem is lehetne ennél beszédesebb, a különféle skandináv mítoszok szereplői és eseményei köré fonódnak az egyes novellák.
★★★★☆
Régen nyúltam már Gaiman munkássága felé, az Északi mitológia olvasása közben nem is éreztem rajta igazán, hogy az író tollából származik, nem az a fajta varázslatos világba való belépés hangulata kapott el, ami eddigi kötetei nyomán magával ragadott már az első soroktól kezdve, inkább amolyan érdekes (eredet)történeteket, meséket kaptam olyan szereplőkről, akiket elkezdtem megismerni.
Éppen ezért nem is tudnék kiemelni sem 1-1 novellát, az egész az elejétől a végéig kerek egész, nem érdemes darabjaira szedni, boncolgatni, egyben jó szemlélni. Amit pedig ez alapján mondhatok, az az, hogy ha érdekel ez a világ, érdeklődéssel fogod végigkísérni a kalandokat, mert biztos tud valami újat mutatni számodra, legyen az a kezdetek kezdetére vonatkozóan, vagy éppen egy-egy isten kalandját illetően.
Akadt még néhány olyan könyv, amelyeket a tavalyi év folyamán olvastam, de még nem írtam róluk szinte semmit, gondoltam ezeket pótolva még néhány rapid poszt erejéig visszatérnék hozzájuk. Az egyik ilyen volt Jennifer Egan: A mézeskalács ház, melynek a fülszövege nyert meg magának, és így az elején meg kíváncsian vetettem bele magam ebbe a különlegesnek vélt történetbe, ahol személyek, családok, kapcsolatok, függőségek bukkannak fel, néhol összefonódva, néhol görcsösen megpróbálva összekapaszkodni, újra egymásra találni.
Leginkább a se veled, se nélküled viszony adja vissza, mit éreztem olvasása közben: amikor letettem, nem hagyott békén a gondolat, mibe fogok vajon még belecsöppenni, ám amikor a kezembe vettem, valahogy elveszítettem az érdeklődésemet egy idő után, főleg a közepe tájékán távolodtam el mérföldekre attól, amit a regény közvetíteni akart felém (ha egyáltalán volt ilyen célja).
Tipikusan az a könyv, amelyben a fülszöveg sokkal kecsegtetőbbre és összeszedettebbre sikerült, mint maga a regény, pedig a sci-fi eleme nagyon izgalmasnak ígérkezett, csak kár, hogy kiaknázatlan maradt még úgy is, hogy úton-útfélen felbukkant a cselekmény folyamán.
