A borongós, hideg időjárás magával vonzza a baljósabb történetek felé fordulásom, legyen az horror, vagy thriller, bár előbbi esetben még viszonylag óvatos vagyok és elég sok felfedeznivaló vár rám. A thriller viszont régi nagy „szerelmem”, ha lehet így fogalmazni, ezért minden egyes, ebben a műfajban megírt könyvet régi ismerősként üdvözítek. A ködös őszi és téli időszakban sikerült egymás után zsinórban olyan thrillereket választanom, amelyek a sci-fi műfajhoz is kapcsolódnak, hol szorosabban, hol kicsit tágabb értelemben, ezért úgy gondoltam, egy bejegyzésben összefoglalom őket, legfőképp azért, mert több hasonlóságot mutatnak egymással, mint gondoltam.

A három kiválasztott:

James Patterson – J. D. Barker: A zaj

Jeff VanderMeer: Kolibri szalamandra

Blake Crouch: Géncsapda

Kivétel nélkül olyan írók, akiknek a munkásságára különös figyelmet fordítok: Crouch minden eddigi magyarul megjelent regényét elolvastam eddig, VanderMeer-től egy híján szintén, J. D. Barker-nél már jobban megválogattam ugyan az olvasmányaimat, de eddig egyik sem okozott csalódást, sőt, inkább úgy fogalmaznék, a társszerzős könyvei keltettek bennem egyedül némi bizonytalanságot, ezzel szerettem volna most leszámolni.

Mindhárom regény esetében egy ügyben való nyomozás áll a középpontban, legfőképp az emberiség jövője érdekében, néhol személyes indíttatással és kapcsolódási ponttal tarkítva a képet. Míg A zaj esetében a misztikum fonja körbe a cselekményt és az egyik fő pillére ennek a megválaszolása, addig a Géncsapda inkább az akciódús jelenetekre erősít. A Kolibri szalamandra, nos, igyekszik mindkettőt nyújtani, felemás eredménnyel, de nem több, mint egy rekviem egy emberi sorsért.

Ahhoz képest, hogy A zaj iránt volt úgymond a legkevesebb bizodalmam és a legnagyobb félelmem, egészen pozitív élményt nyújtott. Ez volt talán az első olyan regényem, amelynél sokkal jobban tetszett a cselekmény folyama, mint maga a végkifejlet. Érdekes volt olvasni, ahogy a zaj mikéntje az események sodrásában kibontakozott a háttérben, miközben a szereplők szemszögei váltották egymást. De ugyanakkor hiába az érdekes misztérium a zaj körül, úgy tűnt, Barkerék megmaradtak a semmitmondó komfortkarakterek, illetve a ‘több csavar jobb, mint a kevesebb’ mezsgyéjén, valahogy egy idő után olyan gépiesnek tűnt, mintha mennie kellene a pörgésnek akkor is, amikor már kifulladni látszik az egész, ez pedig leginkább a végére csúcsosodott ki.

Kétségtelen, hogy a rengeteg fejezetre szabdalás sem segített a regényen. Értem én, hogy a rövid fejezetek a hangulat és a feszültség fokozása miatt kellettek, de amikor a szemszög sem változott, hanem gyakorlatilag ment tovább a történet, mintha mi sem történt volna, teljesen felesleges volt megszakítani egy fejezetszámmal.

Mindezen hibái ellenére érdeklődéssel tértem hozzá vissza minden alkalommal, mint komfortolvasmány, a lendülete pedig tagadhatatlan, így 4 csillagot mindenképpen megérdemel az 5-ből.

De úgy látszik, minden évben el kell érkeznem egy olyan könyvhöz, amely kisebb, vagy nagyobb mértékben (inkább nagyobb), de csalódást okoz. A 2022-es évben ezt a díjat minden bizonnyal a Kolibri szalamandra nyerte. Az élmezőnyben volt néhány címmel, amiket a legjobban vártam idén, ráadásul a Déli Végek-trilógiát elolvasva még nagyobb kedvet kaptam a történeteihez, talán ezért is jelentett nagyobb törést, hogy ez most nem lett egy jó regény.

A zajjal ellentétben itt egyáltalán nincs pörgés, inkább egy véget nem érő szenvedés és önsajnálat, nyomozásba csomagolva. A borítóján szereplő “A legsürgetőbb és legizgalmasabb könyvek egyike a klímaváltozásról” mondatot pedig egyenesen kikérem magamnak, aki ezt a The New York Times-nál írta, szerintem nem ezt a regényt olvasta. Se nem izgalmas, se nem sürgető, a klímaváltozáshoz pedig morzsányi köze van, néha 1-1 foszlányt el lehet kapni a letűnt világból, de semmi több.

VanderMeer a weird történetekhez ért, inkább hanyagolnia kellene a thrillert, mindenkinek jobb lesz, ez a története csupán 3 csillagot ért számomra.

A Géncsapda kellemes meglepetés volt az idei évi megjelenések felhozatalából, szinte kötelező olvasmányként csaptam le rá. A történet középpontjában a géntechnológia áll, főszereplőnk is ennek esik áldozatául, amikor is egy rajtaütésen egy rejtélyes támadás célpontjává válik, majd a napok teltével változásokat érez magán. Jobb lesz a memóriája, gyorsabban olvas, meg tudja osztani a figyelmét többfelé, erősebbnek érzi magát, holott kevesebb alvást igényel. Mindez egészen jól hangzik addig a pontig, amíg rá nem jön, okkal változtatták meg a genomját, és azt a valakit nem éppen nemes cél vezérli.

Crouch hozza a szokásos formáját: érdekes alaptörténet és felvetés, pörgős cselekmény, csavarok tömkelege. Tudományos magyarázattal tarkítva, morális kérdéseket, belső dilemmát felvonultatva egészen változatos képet tudott mutatni, így szépen belesimult eddigi munkásságába, bár kedvenc regényem, a Sötét anyag szintjét nem sikerült megugrania, nem tudott igazán egyedivé és ütőssé válni, eluralkodott az akció – a Hollywoodban biztosan jól mutató akciójelenetek sokasága. A 4 csillagot azonban határozottan megérdemelte.

Jó kis kalandozást jelentett ez a három regény, bár az utam most más felé fog kanyarodni, biztos vagyok benne, hogy jövőre ismét eljön a thrillerek időszaka, legkésőbb akkor, ha beköszönt az ősz, és vele együtt újra kedvet kapok a borzongáshoz.