Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

Most már értem.

Isaac Asimov Alapítvány-Birodalom-Robot univerzuma mindig is valami misztikus dolognak számított számomra, amelybe nem lehet csak úgy belecsöppenni, hanem megvan annak a rendje és módja, ehhez pedig egy nagyon jó kis molyos összefoglaló adott támpontot, így a meglévő Én, a robot, az Acélbarlangok, és az Alapítvány közül utóbbi lett, mint Asimov munkásságával való ismerkedésem első alanya. Meg kell hagyni, azért a fülszöveg nincs túl nagy segítségére az olvasónak, ami egyszerre jelent előnyt és hátrányt is, pláne, ha kedvhozásról lenne szó, akkor nem biztos, hogy elérné célját, bár azt hiszem, mivel ennyire klasszikus műről van szó, ’nem is feccölünk bele annyi energiát’ alapon működhetett ez a pár sor:

„Isaac Asimov világhírű science fiction regénytrilógiája – amelynek első kötetét tartja kezében az olvasó – azt kutatja, befolyásolható, irányítható-e a matematikai módszerekkel megjósolt, kiszámított jövő. Összeomlik-e a Galaktikus Birodalom, sikerül-e elhárítani vagy legalább megrövidíteni a zűrzavar éveit? Ezer év izgalmas és döntő fordulatait sűríti történelmi regénnyé az Alapítvány-trilógia, a modern tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus alkotása.”

Nem gondoltam volna, hogy épp az Alapítvány lesz az, amelynél valami teljesen másra számítottam, mint amit végül kaptam. Nemrég kezdődött el a sorozat megfilmesítése, filmsorozat formájában, és folyamatosan azt olvastam róla, hogy mindenki tűkön ül, mert ez tipikusan az a könyv, amelyet nem igazán lehet megfilmesíteni, de most, hogy végigértem az első kötetet, már világosan látom, mire is gondoltak. Az öt rész alatt, amelyre tagolódik, mintha különálló novellákat olvasnánk, amelyekben van ugyan kapcsolódási pont, de nem azok a klasszikus kötődési pontok vannak, amelyek általában jellemzőek. Furcsa, mert a borítók is igencsak félrevezetőek, hiszen egy hard sci-fit sejtet, holott az egész tulajdonképpen egy társadalmi formálódás lejegyzése, sci-fi háttérre rábélyegezve. Az első rész, ahogy az egész alapja és kiindulópontja lefektetésre került, roppant mód tetszett, utána igazából már azok a részek voltak kiemelkedőek számomra, amikor ehhez a kezdeti történésekhez történt visszacsatolás, vagy emiatt történtek dolgok.

Talán azért is esett nehezemre elkapni ennek az egésznek a fonalát, mert a könyv meglehetősen fukar leírásokban. Történnek az események – leginkább a hatalmi harcokhoz hasonlóak, csak épp csatározások nélkül -, felvonultat szereplőket, de párbeszédek sora a nagy része, így kicsit olyan érzésem volt, mintha lógatnák a levegőben a bábukat, majd eltűnnek, és helyettük újra kapunk másokat, akik szintén csevegnek, biztos talaj, vagy bármi fogózkodó nélkül, csupán nagyritkán lengeti be azt a bizonyos horgonyt, amibe kapaszkodni lehet.

Az azonban vitathatatlan, hogy a gondolatok, amelyek megfogalmazódnak benne, nagyon értékesek, és emiatt olyan nagyszerű ez a regény, az akció helyett lehetőséget kapunk a lelassulásra, a gondolatokba révedésre, és tanúi lehetünk, hogyan formálódik egy világ, amelybe most nyertünk először betekintést. Egy ilyen kezdet után most már kíváncsivá tett, mit hozhatnak a folytatások, főként az, hogyan illeszkedik majd mindebbe a robot sorozat, most már azt is tudni fogom, mi várhat rám, lehetséges, hogy emiatt más szemmel is fogom nézni. Meglátjuk.

Miért nem mondta senki, hogy ez ennyire jó?

Míg az Alapítványba úton-útfélen belebotlani egy-egy topik, vagy téma kapcsán, addig A Dűne valahogy mindig a háttérben húzódott meg, egészen addig, amíg meg nem érkezett a film, ami szintén vagy várományos volt a sci-fi rajongók körében. Mindenképpen az előtt szerettem volna elolvasni, hogy képernyőn is látnám, ennél a világnál meg aztán pláne kifejezetten fontos szerintem, hogy először a fejedben körvonalazódjanak a leírtak, ne a film után kapd őket készen, mert úgy elveszik a varázsa. Ez volt az első olyan sci-fi, amelynél az első oldalak elolvasása után felmerült bennem, vajon biztos akarom-e én ezt olvasni, hiszen annyira távol éreztem magamtól ezt az egész atmoszférát, biztos voltam benne, hogy amikor igazán beindulnak a hatalmi harcok, el fog veszíteni a könyv engem, mint olvasót. Ám ahogy haladtam előre, egyszer csak azt vettem észre, hogy porszívó módjára igyekszem minden egyes apró mozzanatot és leírást magamba szippantani, annyira nagy hatást gyakorolt rám.

Nem sok előismeretem volt az alaptörténetét illetően, mindössze a sivatag, a homok, a férgek, na meg valamiféle sci-fi elemek körvonalazódtak előttem. A fülszöveg, azon kívül, hogy a fellegekbe emeli a mű jelentőségét, igazából szintén nem sokat ad a történethez, megkarcolja a felszínt, de tulajdonképpen nem is ez a lényege:

„Az ​univerzum legfontosabb terméke a fűszer, amely meghosszabbítja az életet, lehetővé teszi az űrutazást, és élő számítógépet csinál az emberből. Az emberlakta világokat uraló Impériumban azé a hatalom, aki a fűszert birtokolja. A Padisah Császár, a bolygókat uraló Nagy Házak, az Űrliga és a titokzatos rend, a Bene Gesserit kényes hatalmi egyensúlyának, a civilizáció egészének záloga, hogy a fűszerből nem lehet hiány. Ám ez az anyag csak egy helyen található, a sivatagos, kegyetlen Arrakison, amelyet lakói, a vad fremenek csak úgy ismernek: Dűne.”

Ez a könyv szintén több részre tagolódik, amelyek között időbeli ugrások történnek (akkorák nem, mint az Alapítványnál), de mégsem érezzük megtörtnek a cselekményt, csupán olyan, mintha a felesleges átkötő sallangokat mellőzte volna az író, helyesen.

Nagyon nehéz A Dűnéről írnom, mert annyira sokrétű és mély, ráadásul a kopár Alapítványhoz képest hihetetlenül részletgazdag leírások tarkítják, megmosolyogtató, hogy épp egy sivatagot központi elemként felvonultató műnél fordul ez elő. Nem véletlen, hogy a végén külön függeléket kap a Dűne ökológiája, a vallása, az uralkodói személyek, külön szószedet van (e-könyv hátránya, hogy természetesen erre csak a végén bukkantam rá…), valamint még egy térkép is segíti az eligazodást.

Minden karakternek van mélysége, minden gyönyörűen le van írva, és annak ellenére, hogy ennyi mindent felvonultat (űrutazás, hatalmi harcok, helyszíni sajátosságok, ökológia, vallások, egyedfejlődések, társadalmi rétegek, minden fejezet előtt részletek szintén kitalált és megalkotott kötetekből stb.), érthető is, köszönhetően az aprólékos ábrázolásnak. Az pedig külön érdem, hogy a filozofikus gondolatok, a vallási közeg és a politikai játszmázások közepette nem vált egy száraz, unalmas szóhalmazzá, hanem kalandos, izgalmas és érdekes.

Az első kötet nagyon magasra tette a lécet, a kérdés már csak az, a folytatások vajon meg tudják-e ugrani, de bízom benne, hogy gyerekjáték lesz nekik. J

Mindent összevetve, két klasszikus és jelentős sorozatnyitányon vagyok túl, melyek esetében borítékolható, hogy nem állok meg ennyinél és folytatni fogom őket, csak épp más-más indokkal. Asimov gondolatvilága kiemelkedő, Herbert kultművének lenyomatai pedig azóta is fellelhető jó pár sci-fiben (pl. Star Wars), bár egymástól különbözőek a világok, egy biztos: sokat köszönhetnek nekik a tudományos fantasztikum rajongói.