Két klasszikust egy csapásra, avagy belekezdtem A Dűne és az Alapítvány sorozatba

Igyekszem folyamatosan feltérképezni a klasszikus sci-fi repertoárt, mondhatjuk úgy, hogy kialakult bennem az a nyomvonal, amelyet igazi rajongással tudok végigkísérni, szerencsére ez alól a régebbi idők tudományos fantasztikus irományai sem kivételek, sőt, többször sokkal mélyebb nyomot hagynak bennem, mint kortárs testvéreik. Az elmúlt hónapokban két nagy klasszikus sorozatnak vágtam neki, egyrészt Isaac Asimov Alapítványával ismerkedem, másrészt Frank Herbert: A Dűne sorozatával. Elsőre nem épp olyan művek, amelyeket egy bejegyzésen belül lehetne szerepeltetni, pláne nem összehasonlítani, de ami miatt mégis ezt a módszert választottam, az az, hogy ez a két sorozat talán az, amelyektől a leginkább tartottam és elég sokáig húztam az elkezdésüket, viszont a maguk módján mindkettő meglepett, mutatom is, hogy miért.

TOVÁBB →

Elgondolkodtató, ijesztő, mégis zseniális | Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem

Van az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és miután becsuktad, aznap, majd a rákövetkező nap, de még akár egy hét múlva is körülötte járnak a gondolataid, amolyan igazi máslaposság érzéssel. Számomra ezt jelentette Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem című könyve, amely igazi komfortolvasmánynak indult, majd hatalmas kedvenc lett belőle, és el sem tudom mondani, mennyire örülök egy ilyen regénynek, mert nagyon ritka mostanság nálam mindez.

A történet szerint 40 nő él börtönbe zárva, egy pincében, néhány őr felügyelete alatt, ahol sem napfény nem jár, sem ők nem hagyhatják el a rácsokkal elzárt területet. Nem tudni, hogyan kerültek oda, de azt sem, miért vannak ott. Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, de a rács szerencsére nyitva marad, így kiszabadulnak és útra kelhetnek, hogy kiderüljön: hol vannak, miért zárták be őket, valamint civilizációt keressenek.

Egy fiatal lány szemszögéből olvashatjuk a cselekményt, akinek nincs kinti emléke, így jóval másabb szempontból közelít meg mindent, hiszen ami másoknak akkora hiányt vagy problémát jelent, számára megfoghatatlan, vagy teljesen ismeretlen. Egyszerre érdekes látni, mit hogyan fogad, hogyan viszonyul egyes dolgokhoz, illetve az is rendkívül érdekfeszítő lesz, ahogy – mesélve az eseményeket – együtt fedezzük fel vele azt az ismeretlent, amely a rácsokon kívül fogadja őt.

TOVÁBB →

Sokrétű, mély és magával ragadó | Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent ​Szó

Annak idején A sziget nagyon érdekes témájával és sokrétűségével belopta magát a szívembe, azt azért hozzá kell tennem, hogy a disztópia műfajnak és Izlandnak köszönhetően egyáltalán nem volt nehéz dolga, hiszen mindkettő olyan, ami felettébb érdekel, ráadásul Izlandhoz köthetően még nem olvastam olyan sok regényt, így szinte éhezve faltam a hangulatos, ezt a tájat boncolgató sorokat. Ehhez képest a Szent szó mindenféle tekintetben teljesen más, mind műfajában, mind pedig témájában, ami viszont változatlan maradt, az a hangulat, ami továbbra is nagyon közel áll hozzám.

A történet szerint nyomtalanul eltűnik egy fiatal, népszerű influenszer nő, Edda, hátrahagyva férjét és újszülött gyermekét. Senki sem tudja, merre lehet, ám nem azért, mert valami baj történt vele – elég hamar kiderül, hogy repjegyet vásárolva önként távozott a családja köréből. Végül az öccse lesz az, aki némi unszolásra ugyan, de nekiindul, hogy felkutassa a nővérét, utazása során pedig a nem mindennapi családi múlt elevenedik fel, miközben egy számára idegen világban igyekszik a rejtély végére járni.

TOVÁBB →