A tudományos fantasztikum berkein belül az egyik kedvenc témaköröm a robotok/androidok humanoid tulajdonságait boncolgató történetek, annak rendje és módja szerint gyűjtöm is az ilyen könyveket (ha már szélesebb spektrumban olvastam belőlük, biztos jelentkezem egy ennek szentelt poszttal is). A sorból természetesen Ishiguro újdonsága sem maradhatott ki, már akkor is elkönyveltem magamnak, hogy el kell olvasnom, mielőtt még megismerkedtem volna az íróval, azok után pedig, hogy ennyire szerelem lett első olvasásra, nagyon hamar az idei év egyik legjobban várt kötetévé nőtte ki magát.

A regény egy RB, azaz RobotBarát androidról szól, aki különös figyelmet fordít a körülötte zajló eseményekre, próbálja a maga ártatlan szemléletével megérteni a világot, ami körülveszi, illetve az emberi viselkedést. Egy beteg kislányhoz kerül, ahol igyekszik mindenben segíteni a lánynak, egyúttal a családnak is, legjobb tudása szerint, amely tapasztalatának és a beletáplált információk hiányában a maga naiv módján történik, nem kevésszer érdekes, vagy épp feszült pillanatokat szülve, miközben pozitív szemlélete mindvégig kitart.

Nem mondhatnám, hogy nem vagyok elfogult egyrészt az íróval, másrészt a témával kapcsolatban, de ha összességében nézem, szerintem ezektől függetlenül is kijelenthető, hogy egy csupa szív és nagyon érdekes szemszögből közvetített történet, amelyben egy nem emberi „lény” igyekszik megérteni az emberek világát, egyúttal megtalálni a helyét ebben a világban. Még annak ellenére is, hogy sokáig nem tudtam, hová is fog kilyukadni a cselekmény és merre tart tulajdonképpen, de amikor kiderült, na onnantól teljesen magába szippantott.

Ízig-vérig szépirodalmi mű, ahogy Klara minden egyes apró megfigyelését közvetíti felénk, ahogy elmerülünk a gondolataiban, a megtapasztalt élményeiben és az ezekből levont következtetéseiben, ahogy mindenhez viszonyul, illetve ahogy mindezek által, a szemünk előtt formálódik, alakul ki a személyisége. Ott vannak a háttérben elhintve, milyen világ is veszi körbe a jövő modern embereit, de épp csak annyi morzsát szór el, amellyel további gondolkodásra késztet; vajon megfelelő irányba halad-e az emberiség, vele együtt a technológia? Hol a határ az emberi mivolt jobbá tételében? Az egészben pedig a pláne, hogy mindezt egy robot nézőpontjából feszegeti.

Nem lehet elmenni amellett a párhuzam mellett, amit már többen is kifejtettek, köztük Moskát Anita írónő is, hogy mennyire hasonló a Detroit: Become Human játékhoz ez az egész közeg, főként, hogy az egyik főszereplő ott nevezetesen Kara, és szintúgy egy kislány mellé kerül. Amikor a boltban, eladósorban van még Klara és az ottani dolgokról számol be, egy az egyben a játék bolti jelenetét és felépítését láttam a lelki szemeim előtt, vagy épp egy utcai képet, annyira hasonló elképzelés mentém haladt az író. Ha pusztán a véletlen műve mindez, valami egészen zseniális találkozása mindez az irodalomnak és a játékvilágnak.

Mindezek után már biztos, hogy a Ne engedj el… fog következni az Ishiguro sorban, mert ez a sci-fi alapokra épülő szépirodalmi vonal nagyon hívogat, és ki vagyok én, hogy ellenálljak?

5/5