Akik a közösségi média képes ágazatán követnek (itt), azoknak már talán szemet szúrt, hogy olvasmányaim egyre nagyobb hányadát a sci-fi különféle történetei teszik ki, így most ide is befészkelem ezt az irányt. Terveim szerint azonban itt nem állok meg, és még az idei évben több bejegyzést is szeretnék rájuk szentelni, ha máshogy nem, egy összefoglalóban mindenképpen, hiszen van miről mesélnem.

Ahogy egyre mélyebbre evezek a sci-fi irodalom tengerén, az új megjelenések mellett nyilvánvalóan megkerülhetetlenné válnak a műfaj klasszikusai, melyek mellett nem is szeretnék elmenni anélkül, hogy meg ne nézném magamnak őket. Rengeteg olyan alapmű van, amelyet mindenképpen pótolni szeretnék, egyrészt azért, mert nagyon érdekel, régen, amikor nem vette az embereket körül mindenféle modern technológia és elmélet, hogyan és milyen meglátás szerint írtak ilyen regényeket, milyen ötletek, elképzelések és megvalósítások születtek. Másrészt kíváncsi vagyok arra az útra is, amely az évek során lezajlott a sci-fi irodalom berkeiben, hogy honnan hová jutottunk. Ehhez tökéletes olvasmánynak bizonyult Stanisław Lem Solaris című regénye, amely eredetileg 1961-ben jelent meg.

A sci-fi rajongóinak az író neve nagyon sokat elárul, hiszen ő a világ egyik legismertebb tudományos fantasztikus író. Itthon is szép számmal jelentek meg könyvei régen is, most is, mely kellőképpen bizonyítja, mennyire kortalan alkotó is volt ő.

A Solaris nem áll meg egy sima hagyományos sci-fi mezsgyéjén, lélektani és filózófiai elemekkel vegyíti cselekményét. Adott egy távoli bolygón egy rejtélyes óceán, amelyet mindenképpen szeretne az emberiség felfedezni és megérteni, próbálnak kapcsolatba lépni vele, de mindhiába, kísérleteik folyamatosan kudarcot vallanak. Csupán pár tudós maradt még az Állomáson, akik figyelemmel kísérik a jelenséget, hozzájuk érkezik meg Kevin, aki nem várt légkörbe csöppen: a parancsnok már nem él, a maradék kettő embernek pedig, mintha elment volna a józan esze. Egyikük valami veszélyre próbálja meg burkoltam figyelmeztetni, a másik ember pedig elbarikádozta magát, így a közelébe sem tud férkőzni. Mint kiderül, titokzatos lények jelennek meg a kutatóbázison, akiknek köszönhető ez a megbolydult elmeállapot, főszereplőnk pedig ebben a közegben próbál boldogulni, így vagy úgy.

Nem véletlenül kapott helyet ez a könyv az 1001 könyv, amelyet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán. Számtalan fórumon, megannyi olvasó értékelte, elemezte, csűrte, csavarta már a könyv mivoltát, mondanivalóját, ezért nem is szándékozom feltalálni a spanyolviaszt, inkább csak lejegyzem személyes élményemet az olvasásával kapcsolatosan.

Nekem nagyon tetszett, hogy nem az a XXI. századra oly jellemző, tipikus pörgősség jellemzi és Lem volt olyan bátor, hogy az izgalmas bevezető után fogja a főhőst és képes leültetni, hogy belemerüljön egy könyvbe, amelynek segítségével gyorstalpaló történelmet kaphatunk, mi a fene is az a titokzatos óceán. Ez a fajta lomhaság (igen, talán ez a legmegfelelőbb kifejezés rá) a későbbiek folyamán is vissza-visszaköszön, amikor egy-egy izgalmasabb rész után Kevin ismét a könyvtár szekcióban köt ki, hogy felelevenítse a kutatásokat, az eredményeket és mindent, ami a múltban az óceánhoz volt köthető. Míg az elején mindenképpen bátor húzásnak véltem, többszöri visszatérő elemként a könyv közepén azért már voltak olyan részei, hogy nem tudta annyira lekötni a figyelmemet. Az vitathatatlan, hogy remekül szemlélteti, hogyan is viszonyul az ember valami általa nem ismert dologhoz és a beszámolók, feljegyzések, különféle szakirodalmak által nagyon jól bemutatja, hogy mi történik akkor, ha beletörik az emberiség bicskája a megfejtésbe.

Ahhoz képest, hogy a cselekmény egy maroknyi résztvevőt mozgat, az izgalom és a rejtélyesség nagyon harmonikusan van jelen az események össztűzében. A titokzatos lények kérdése szerintem az egyik legérdekesebb aspektusa, és a kérdés, amiket felvet a létezésük és annak magyarázata, illetve ahogy a történet során szerepeltetve vannak, szerintem zseniális. Valóban igazi lélektani dráma, melyhez remek plusz löketet ad a távoli bolygó és annak ismeretlen környezete. Az biztos, hogy nem ez volt az utolsó olvasmányom az írótól, és nem csupán azért, mert a polcomon pihen egy másik kötete, hanem azért is, mert tetszett, ahogyan írt és az, hogy folyamatosan boncolgatott kérdésköröket, melyekkel újabb kérdések feltételére sarkallt. Érdekes olvasásélményben volt részem még annak ellenére is, hogy nagy ritkán hagyta elkalandozni a figyelmemet, valóban nem véletlen, hogy ennyire nagyra becsülik a sci-fi irodalom berkeiben.

4/5